Kokas Katalin hegedűművésszel, négy gyermek édesanyjával tabutémákat feszegetünk.
A veszteségekről a nők nem beszélnek. Négygyermekes családként a színpadon látnak bennünket, nagyobb gyermekeinket is. Ez egy ideális kép. De vannak olyan dolgok, amiket tabuként kezel a társadalom. Pedig akkor, amikor abban az élethelyzetben vagyunk, az nagy szenvedés, ha az ember úgy gondolja, hogy nincsenek sorstársai. Én kifejezetten azért beszélek erről, mert fontosnak tartom, hogy másnak segítsek, aki hasonló élethelyzetben van.
18 éves korunk óta férjemmel, Kelemen Barnabással tudtuk, hogy nagy családot, sok gyermeket szeretnénk. A legnagyobb boldogság az, amikor az ember gyermeket vár. Én ugyanakkor hét alkalommal is megéltem a veszteséget, hogy a magzat meggondolta magát.
Első gyermekünk, Hanna születése nem úgy zajlott le, ahogy szerettük volna, pedig csak egy picit érkezett korábban. Előtte való nap fejeztem be a diplomadolgozatomat, és másnap megszületett, amikor már éppen nem számított koraszülöttnek. Otthonszülést szerettünk volna, de Kaposváron folyt el a magzatvíz, ezért az ottani kórházba vittek.
Én kifejezetten nem kértem fájdalomcsillapítót, mert érezni akartam, hogy mi történik. Oxitocint sem szerettem volna, de azt kötelezően adtak, izomba.
A szülést követően Hanna nem lélegzett fel, és ezért azonnal elvitték tőlem Pécsre. Saját felelősségre azonnal robogtam utána apukámmal autóval, és a koraszülött intézetben leszidtak, hogy mit keresek ott, a kisbabámnak nem rám, hanem rájuk van szüksége.
Ez óriási trauma volt!
Hanna születése megtanított engem arra, hogy nem minden úgy történik az életben, ahogyan azt mi eltervezzük; nagyon sokat imádkoztunk, hogy ebből az élethelyzetből felálljunk és egészségben tudjunk továbbmenni.
Hannával kapcsolatban nem ígértek túl sok jót, nagyon megviselt újszülött volt, amikor megszületett. Hónapokon át gyógytornára, szakemberekhez hordtuk. Mára 22 éves, csodálatos lelkű felnőtt nővé vált.
A Hannát követő várandósságom volt az első vetélésélményünk. Karácsony napján. Ezt egy kisebb szülésnek éltem meg azzal a hatalmas lelki fájdalommal, hogy ez egy veszteség. Drámai volt. Beküldtek egy kórterembe teljesen egyedül, mondták, hogy szóljak, ha kész vagyok, Barnabást sem engedték be hozzám. És megszültem egy magzatburokban levő kis emberkét. Szóltam, bejöttek, elvették és mindebben semmi empátia nem volt, ami mélyen megdöbbentett engem. Ezek után érzéstelenítés és fájdalomcsillapítás nélkül végeztek el egy egészségügyi kaparást. Úgy éltem meg, mint egy kínzást. Évekkel később tudtam meg, hogy mennyi sérülést okozott a szervezetemben ez a műtét, melyet két helyreállító műtéttel kellett orvosolni, és több egészséges terhességet veszítettem el emiatt.
Azért tartom fontosnak ennek a történetnek a megosztását, mert a mai tudásommal nem járultam volna hozzá, kiálltam volna önmagamért, ha többet tudok erről a beavatkozásról.
Gáspár születése tökéletes volt. Boldog vagyok, hogy mertünk újra bízni, és átélhettük ezt, úgy ahogy a nagykönyvben le van írva és ahogy szerettem volna: fájdalomcsillapítás, gyorsítás nélkül, négy órával később már nem voltam a kórházban.
Az ő születését két vetélés követte. Meg kellett tanulnom hinni abban, hogy ennek valamiért így kellett lennie. És hiszem, hogy akik megérkeztek hozzánk, ők pontosan tudták, hogy miért kellett hozzánk megérkezniük. Mi az, ami várható tőlünk, és mi az, amire tanítani akarnak bennünket. Mint ahogyan minden vetélés is tanított.
Olga születése megint csodálatos szülés volt. Én imádok szülni és minden pillanatát a születésnek átélni. Az ő megérkezését viszont ismét két vetélés követte, majd egy harmadik. Az utóbbi magzat már a korai vizsgálatoknál kiderült, hogy súlyosan beteg. Elképzelhetetlen volt számomra arról dönteni, hogy megtartom-e vagy sem, hiszen ott dobogott a szíve. A gondviselő ettől a döntéstől megkímélt.
Negyedik gyermekünk, Zsiga ezután hozott örömöt a házba. Csodálatos dolog négy gyermek anyjának lenni, de ad az élet olyan pillanatokat, amikor ráébredünk, hogy mennyire törékeny az életünk, az egészségünk, és mennyire kell figyelnünk minden apró jelre.
Sz. J.