Az emberi társadalmak, jóformán korszakoktól függetlenül, mindig valamilyen egyértelműnek gondolt többségre vannak szabva, arra az „ép” vagy „normális” emberre, aki a többiekhez képest hasonló módon tud működni az élet legkülönbözőbb területein. Pedig valójában mindannyian eltérünk ettől az ideáltipikus „normalitástól” egy vagy több területen, kisebb vagy nagyobb mértékben.
Alapvető meghatározása szerint a fogyatékosság olyan hosszan tartó fizikai, értelmi, pszichoszociális vagy érzékszervi károsodás, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja egy adott személy teljes társas működését, szerepvállalását. Nem feltétlen azért, mert aki valamely képességében korlátozott, az ne lenne képes más területeken teljes értékű, akár átlag feletti teljesítményre, hanem mert az egész civilizációnk az általánosan elterjedtet tekinti (sokszor még mostanában is) normálisnak. És bár ez a leegyszerűsítés ma már megdőlni látszik.
A fogyatékkal élőkhöz a jelenben is sok tévképzet, előítélet, és az ezekből adódó társadalmi hátrány kapcsolódik.
Legyen szó fizikai vagy mentális korlátozottságról, bár, mint látni fogjuk, a fizikai-érzékszervi fogyatékok (pl. vakság, siketség, mozgáskorlátozottság) azok, melyeket a közösség elsősorban annak tekint, miközben az értelmi fogyatékosságot, vagy, mondjuk, az autizmust gyakran már kevésbé. Mintha azok már (kisebb-nagyobb részben) az egyénen múlnának…
Régen sem volt jobb
A nyugati világban már az ókorban sem tekintették a közösség teljes jogú tagjának a fogyatékkal élőket, sőt a rabszolgatartó társadalmakban gyakori volt, hogy büntetésből okoztak fizikai fogyatékokat az engedetlen rabszolgáknak, megcsonkítva vagy épp megvakítva őket.
És bár azt gondolnánk, hogy a keresztény Európában javult a helyezet, az isteni elrendelés által létrejött társadalmi rend eszméje legtöbbször oda vezetett, hogy a fogyatékosokat egyben bűnösöknek is tekintették, akikre nem véletlenül mérte ezt a sorsot a felsőbb hatalom.
A reneszánsztól kezdve aztán – bár megmaradt ez a szemlélet – a fogyatékos ember már nem mint megvetésre, inkább mint szánalomra szoruló, elesett személy jelent meg. Ez persze nem jelentett valamiféle feltétlen elfogadást, hisz az 1600-as évek elejétől megjelenő intézetek gyakran inkább a fogyatékosoknak az ép többségtől való elkülönítését szolgálták, mint (az ehhez képest másodlagos) a gondoskodást.
És ahhoz már tényleg a XX. század második fele kellett, hogy megjelenjen az ún. szociális modell (főleg angolszász területen), melynek lényege az volt, hogy a fogyatékosság olyan állapot, mely nem vagy csak részlegesen gyógyítható. Úgyhogy ne a fogyatékosok alkalmazkodjanak a többséghez, hanem fordítva, hisz az előbbiek – helyzetükből adódóan – sokkal kevésbé képesek erre az alkalmazkodásra. (Ha, mondjuk, mindenhol lépcsők vannak, egy kerekesszékes nem képes közlekedni, és nem azért, mert nem akar.) És a szociális modell már alapvetően a társadalmi szerepekről, a többség kisebbséggel szembeni felelősségvállalásáról szól.
A fogyatékosság mint társadalmi hátrány
Nyilvánvaló, hogy akár fizikai, akár szellemi fogyatékosságról (vagy ezek valamely kombinációjáról) van szó, a hátrányok elsősorban a fogyatékos egyén, illetve közvetlen környezete, elsősorban a családja számára jelentkeznek. Ám korántsem pusztán a közvetlen család és a személyes élettér szintjén, hanem a társadalom egészének oldaláról is.
A fogyatékosok egy társadalmi kisebbséget alkotnak.
Nem pusztán azért, mert számszerűen kevesebben vannak, hanem mert (Anthony Giddens brit szociológus szerint) a kisebbség az a csoport vagy réteg, ami valamely meghatározó sajátossága szerint hátrányt szenved el.
Vagyis a kisebbségi státusz társadalmilag független az adott csoport lélekszámától, arányától. Így a modern társadalmakban a testi és szellemi fogyatékosok (az etnikai, vallási, kulturális kisebbségek mellett) szintén ebbe a kategóriába tartoznak.
Ezért is fontosak a hozzájuk kapcsolódó sztereotípiák és előítéletek.
- A sztereotípiák olyan általánosítások, melyeket rávetítünk az egyénekre („minden róka vörös, tehát ez a vörös négylábú itt róka”),
- az előítéletek ezekből fakadhatnak, mint az adott egyén viselkedésének, tulajdonságainak szinte tapasztalatfüggetlen megítélései (avagy: „ha ez a négylábú vörös, akkor ravasz is, mert róka”).
A fogyatékosokkal kapcsolatos előítéletek kutatása ugyanakkor viszonylag későn kezdődött meg a szociálpszichológiában, leginkább azért, mert az efféle vizsgálódások elsősorban a politikai-etnikai szférára koncentrálódtak. Azaz a más bőrszínűekkel, a bevándorlókkal, később a nőkkel kapcsolatos előítéleteket kutatták, szinte kizárólagosan. De az utóbbi évtizedekben a fogyatékkal élőkkel mint kisebbségiekkel kapcsolatos társadalmi képzetek is az érdeklődés homlokterébe kerültek.
A fogyatékosok társadalmi helyzete
A kiindulópontot olyan klasszikus elméletek alapozták meg, mint pl. Erwing Goffman amerikai pszichológus elképzelése arról, hogy a fogyatékosság egyfajta stigma, azaz jól látható sajátosság, mely lehet testi hiba, lehet „jellembeli torzulás” vagy valamely nem tolerált faji, nemzeti, vallási kisebbség kívülről is nyilvánvaló jegye.
Az ő stigmaelmélete és Gordon Allport előítélet-fogalma mentén született meg aztán az 1960-as években az ún. ATDP-skála, mely a fogyatékokhoz és a fogyatékosokhoz kapcsolódó attitűdöket, azaz beállítódásokat mérte, alapvetően kérdőíves formában.
Továbbá, szintén kérdőívekkel igyekeztek mérni, mennyire engedi közel magához a többség a fogyatékosokat. Ezt a már máshol is használt Bogardus-féle társadalmi távolságskálával vizsgálták, ahol olyan kérdésekre kellett válaszolni, hogy pl. a válaszadó lakna-e egy városban, esetleg egy utcában egy mozgássérülttel, elfogadná-e szomszédjának, munkatársának, gyermeke vagy saját házastársának? A válaszai pedig azt mutatják meg, mekkora távolságot tartana a tőle fogyatékosságában különböző másiktól, mennyire engedné őt közel magához?
Az 1970-es évektől a nemzetközi és a hazai kutatások is nagyjából arra a konklúzióra jutottak, hogy a fogyatékosság nem elsősorban az előítéletek miatt jelent hátrányt.
Egyszerűen arról van szó, hogy hiányoznak azok a közös megoldások, melyekkel ők is teljes jogú tagjai lehetnének a társadalomnak.
Nincs akadálymenetesítés (ill. sokáig nem volt), a speciális intézmények csak kizárják őket a tágabb közösségből, ily módon egyfajta párhuzamos világ jön létre a fizikai vagy az értelmi fogyatékosok igényeire szabva, akik így a többség számára gyakorlatilag „láthatatlanok” maradnak.
Vagyis társadalmi kirekesztődésük nem elsősorban a többségi előítéletek következménye, mert az önmagában nem is előítélet, ha valaki nem tudja, hogyan közelítsen meg egy vakot, egy kerekesszékest vagy egy értelmi fogyatékost. Egyszerűen csak nem találkozik velük, így nincsenek meg a kommunikációs-interakciós mintái, ezért jobb híján marad a félrenézés.
Vagyis az volt a kutatások legfontosabb következtetése, hogy a fogyatékkal élőknek először is láthatóvá kell válniuk, hogy aztán egyáltalán legyen esély a már említett szociális modell, a közösségi felelősségvállalás kialakítására.
A láthatóság fontossága
Nem véletlen, hogy a különböző típusok közül a legtöbb ember először is a testi fogyatékosságokat tekintette egyáltalán annak. A test a legmegragadhatóbb sajátossága egy ismeretlen másik embernek, persze nem csak szó szerinti, de szimbolikus értelemben is. Hiszen ha valaki mankó vagy kerekesszék segítségével közlekedik, esetleg végtaghiányos, az olyasmi, amit nem lehet nem észrevenni. Így lesz elsődleges a fogyatékosságok észlelési sorrendjében a testi korlátozottság, mely egyúttal emlékeztet is minket a saját, épebb állapotunkra. És úgyszintén a fogyatékosság lehetőségére is, ahogy Michel Foucault francia filozófus megfogalmazta: a test és a nem test különbségére.
Ugyanakkor az érzékszervi fogyatékosság (pl. a siketség) nehezebben észlelhető, így ezek láthatósága már eleve kisebb, pont, mint, mondjuk, az enyhébb fokú értelmi fogyatékosságé.
És mindeközben sajátos helyzet, hogy minél komolyabb mértékű valaki fogyatékossága, azaz minél láthatóbb lenne, annál nagyobb az esély arra, hogy a többség elől elzárva éljen, akár saját kis életterében, akár egy speciális intézményben.
Ha pedig az emberek nagy része nem vagy csak igen ritkán találkozik a fogyatékosság konkrét megjelenéseivel, hajlamos úgy érzékelni, hogy ez a jelenség vagy nincs, vagy elhanyagolhatóan csekély mértékű.
És amit nem látunk, arról nem kell tudomást vennünk, és pláne nem kell kapcsolódnunk hozzá. Így a kisebbségek (mint ez esetben a fogyatékkal élők) láthatósága az egyik legfontosabb lépés ahhoz, hogy valóban integráltak lehessenek a tágabb társadalomba is.
Mert a szociálpszichológia egyik legfontosabb válasza a hátrányos helyzetű csoportok integrációjának kérdésére a kontaktus-hipotézis, vagyis, hogy először is találkozni és kommunikálni kell, minden közös cselekvésnek csak ez lehet az alapja.
A láthatóságból lesz a találkozás lehetősége, és a találkozás lehetősége hozza el az elfogadás esélyét. Az elfogadás pedig az integrációét.
Nem automatikusan persze, ebben sok munka van, a fogyatékosság esetében is, de az első lépés az, hogy a többség tudomást vesz a kisebbségről (ez nálunk talán már megvan), és felelősséget érez iránta (ez is folyamatban), hogy aztán ez a felelősség forduljon át cselekvésbe. Nos, ez utóbbiban van még tennivaló, bár már nagyjából egész Európa ebbe az irányba halad. Mondjuk, hogy a nyomorékság büntetésétől a fogyatékkal élés méltósága felé.
Bácsván László
A cikk a Patika Magazinban jelent meg, keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!