Fotó: Óbudai Danubia Zenekar

A Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas karmestere, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője, a Magyar Arany Érdemkereszt tulajdonosa, számtalan innovatív zenei projekt kitalálója, és még nincs negyvenéves. A többek között az ifjúság zenei nevelését is missziójának tekintő Hámori Máté határtalan lendülettel, munkabírással, kreativitással végzi hivatását, ugyanolyan élvezet hallgatni is, amikor mindezekről beszél.

• Azt mondják, hogy az alma nem esik messze a fájától. Vagy mégis?
Igen, messze tud esni, de attól még a fájához tartozik. Nekem orvos, illetve biológus szüleim vannak, sőt az egész felmenői ágban alapvetően orvosok vannak mindkét oldalon. A zene nagyon régi beidegződés a mi családunkban, apai és anyai oldalon egyaránt. Gyerekként utánozni próbáltam, ahogy édesapám zongorázott, és feltűnt a szüleimnek, hogy egész ügyesen. Akkor kezdtek taníttatni. Szép lassan alakul ki, ahogy az ember életében egyre nagyobb szerepet játszik a zenélés és a zene. És ez nálam egyre jobban elhatalmasodó betegség lett, míg végül megadtam magam. A szülői minta inkább arra inspirált, hogy valamilyen természettudományos pályát válasszak. Ez érdekelt is, de a zene hivatássá vált, és nem lehetett előle elugrani.

• Az Operaház karmestere és az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője
vagy. Mit takar az, hogy művészeti vezető? A karmestert talán ismeri az átlagember.

Azt általában tudják, hogy mit csinál, de azt már nem értik, hogy miért. A művészeti vezetés ennél profánabb: én állítom össze a zenekar programját. Mely műveket játsszuk, milyen felállásban és mik legyenek az ifjúsági programok? Sok esetben én írom a szövegeket a műsorfüzetekbe. Tulajdonképpen a zenekar összes saját szervezésű művészeti akciójáért én felelek. Hová megyünk koncertezni, kivel koncertezünk, menynyit stb.

• Otthon, a magánéletben is te vagy a karmester?
Nagyon nagy átok tud lenni, ha az ember hozzászokik ahhoz, hogy ő irányít, hogy mindig az ő meglátása a helyes. Ez egy torzító tényező. Sok esetben azon kapja magát, hogy azt hiszi, mindenki hülye, csak ő helikopter. Ilyenkor azért el kell gondolkodni. Ezért nagyon fontos a társ az ember életében, az az ember, aki szól, hogy figyelj ide, most rossz úton jársz, ez nem jó. Egy ember sem tudja magát kívülről tökéletesen látni és kritizálni. Bár a zenészséggel együtt jár a nagyfokú önkritika, ezt egészen kicsi kortól belénk verik a hangszerjátéknál. A zenész azért tud egyre jobb, végül kiváló lenni, mert folyamatosan kritikus saját magával szemben.

• Akkor minden embernek zenét kellene tanulnia.
Sokan tudják, és minden tudományos kutatás abba az irányba mutat, hogy
a zenélés nemcsak a kommunikatív tevékenységet fejleszti gyermekkorban igen magas szinten, hanem a személyiségjegyeket is nagyon erősen építi. Nem véletlen, hogy Platón idejében minden szabad ember, kivétel nélkül, megtanult két hangszeren játszani, egy fúvós hangszeren és lanton. A zene az oktatás alapja volt. Semmi sem akadályozza, hogy ezt ma is bevezessük. Tudjuk, hogy a zenélés milyen jó dolog gyermek- és felnőttkorban egyaránt, de valahogy mégsem történik semmi. Pedig itt élünk a Kodály-módszer hazájában, és lehet, hogy éppen mi nem használjuk ki eléggé, szerte a világban mintha sokkal jobban megbecsülnék.

Nagyon sok helyen, Japánban, Finnországban, a balti államokban alkalmazzák a Kodály-módszert, amelynek – azt hiszem – a lényege a mi korunkban az, hogy zenélni és énekelni kell. Az nem biztos, hogy ugyanúgy, mint az ’50-es években. Szerintem a Kodály-üzenetnek az a lényege, hogy minden ember életének a részévé válhat és kell, hogy váljon a zene. Különböző szinten természetesen.

• Visszaköszön a családi, orvosi hagyomány, például a Beethoven-projektnél?
Igen, van egy párhuzam. Édesanyám orvos, ha hoztam tőle valamit, az az orvosi hivatástudat, amelynek lényege, hogy segíteni kell az embereken, adni kell nekik valamit. A Beethoven-projekt is úgy született, hogy van egy réteg, akik nyilvánvaló okból ki vannak zárva a zene élvezetéből. A Vakok Intézete kapcsán több szó esik a látássérültekről, az emberek ezt jobban ismerik. A hallásunk mint érték sokkal ritkábban kerül terítékre. Kíváncsi voltam, hogy Beethoven korához képest – Beethoven-év volt tavaly, 250 éve született – van-e a tudományban előrelépés abban, hogy hogyan lehet a zenét a hallássérülteknek, siketeknek érzékelhetővé tenni. A helyzet az, hogy van is, meg nincs is. Most már vannak olyan implantátumok, amelyek bizonyos szempontból tudják segíteni a hangok közvetítését, de valójában a szervi problémát nem tudják még kezelni. Ám érdekes módon úgy tapasztaltuk, hogy a zenélés örömét – ami furcsa módon nemcsak a hangokról szól, hanem az együttlétről, az együttrezgésről is – át lehet adni. Volt a résztvevők közt idős hölgy, 70 év feletti és gyerek is, 9 éves. Voltak hallókészülékesek, súlyosan hallássérültek és teljesen siketek. A siketek és hallássérültek megfoghatták a hangszereket, érezték a rezgést. Az volt az érdekes, hogy a siketek figyelték ezt az egészet, és nagy hatással volt rájuk a viszszajelzés, a zenélésnek az aktusa, ami összekapcsolja, összefonja őket. Van az egésznek egy lendülete, kisugárzása, és érezték a fizikális rezgéseket; meg tudták érteni-érezni a zene erejét. Számunkra pedig nagyon döbbenetes volt, hogy a zene ereje a hangokon túl is működik.

• Te nagyon fiatal vagy még, és már olyan díjakat kaptál, mint a Liszt Ferenc-díj vagy az Arany Érdemkereszt. Mennyire motivál ez téged?
A Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas karmestere, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője, a Magyar Arany Érdemkereszt tulajdonosa, számtalan innovatív zenei projekt kitalálója, és még nincs negyvenéves. A többek között az ifjúság zenei nevelését is missziójának tekintő Hámori Máté határtalan lendülettel, munkabírással, kreativitással végzi hivatását, ugyanolyan élvezet hallgatni is, amikor mindezekről beszél. Jólesik, de elvárásként is nehezedik az emberre, aztán rájön, hogy nem kell vele foglalkozni. De nagyon jólesik.

• A taps jobban motivál?
A taps annak szól, amit a színpadon csináltam. Biztos, hogy a díjak is, de azokat adják. Sokkal fontosabb, hogy a közönségtől mik a visszajelzések, pl. a gyerekkoncerteknél. Mert engem az tud igazán motiválni, feldobni, ha azt érzem, hogy csináltam valami olyat, ami az embereknek ténylegesen örömet okozott. Akkor annak volt értelme. Úgyhogy a díj nagyon örömteli dolog, de alapvetően nem tartozik a lényeghez.

• Tudhatunk valamit a tervekről vagy az álmokról?
Ami most roppant aktuális, hogy a karantén és ez az egész vírushelyzet nekünk, előadóművészeknek nagyon átírta az életünket. Nekem hat hónapig nem volt koncertem. Ilyen még az életben nem volt. Ez rettentően nehéz időszak, de próbáltunk aktívak maradni. Az online felületeinken sikerült is elérni sok embert, a második legnagyobb követőtáborral rendelkezünk a zenekarok közül. Mi kezdtük el az online streamelést a magyar zenekarok közül, ráadásul a legnagyobb hírportálokon mentek a közvetítéseink. Az online jelenlétünk sokkal erősebb lesz, mint korábban, ám a jéghegy csúcsa, a legfontosabb továbbra is a fizikai zenei jelenlét marad. Nagyon bízom benne, hogy a helyzet lehetővé fogja tenni az iskolai projektjeink folytatását. Csináltam online énekórákat is, amelyeket elküldtünk pedagógusoknak, és sokan használták az online oktatásban. Ez folytatódni fog, mert így sok gyerekhez eljuthatunk. A vírushelyzet nagyon nehéz nekünk, mert nem tudunk kontaktusba kerülni az emberekkel. Kell a visszacsatolás, az élő koncertet semmi sem tudja pótolni.

• Mi az, amit át akarsz adni a zenével a hallgatóknak? Meg lehet ezt röviden fogalmazni?
Igen. Azt a szenvedélyt szeretném átadni, amely a zenéhez köt. A szenvedély alapvetően elég ritka madár manapság az európai társadalomban. Szenvedélybetegségek vannak, de a szenvedély mint pozitívum már ritkább. Az embernek alapvető szükséglete, hogy felfokozottan élje meg az életet, a szerelmeket, a barátságokat, a mérgeket, bármit. Ha erre valamilyen oknál fogva nem képes, a lelkének szüksége lesz arra, hogy legyen egy menekülési útvonal, egy kitörési pont, ahol azt érzi, hogy húha, ez most más. Az összes művészet olyan, mint egy élesítőlencse vagy egy nagyító, amellyel sokkal jobban látja a világot, hogyha belenéz, felnagyítva, megélesítve. A kábítószer is ezt csinálja, csak más látószögből nézve. Csakhogy a zene olyan kábítószer, amely építi a szenvedélyt, a személyiséget, és nem leépíti. Én azt hiszem, hogy az ember valahol szomjazza ezt. Mindenfajta művészet azt mondja, hogy itt és most van a nagy pillanat, amikor élhetsz, amikor élvezheted azt, amit nyújt. A zene egy olyan hihetetlen, szenvedélyes erő, amelynek tükrében az ember megláthatja önmagát, azt, hogy nem egy átlagos, unalmas kisember, aki csak arra jó, hogy robotoljon a munkában, és este két sörtől ellazuljon. Érezheti, hogy legalább egy picit szabad, és azt, hogy ő egy megismételhetetlen csoda. Én abban hiszek, hogy a zene és a művészet képes az embernek egy olyan tükröt mutatni, amelynek a segítségével rájön arra, hogy úristen, az élet valami fantasztikus, és benne is megvannak ezek a szenvedélyek. Amikor meghallok egy Csajkovszkij-szimfóniát, én is képes vagyok erre. Nyilván nem mindenki egyforma, de azt gondolom, hogy mindenki meg tudja tapasztalni a saját csúcsait és mélységeit egy ilyen tükör segítségével. Én legalábbis ebben hiszek, és ebben bízom. Ilyen értelemben a zene gyógyszer, mert ebből a szenvedélytelen létből, az alvó állapotból fel tud ébreszteni egy pillanatra, és ki tud zökkenteni. Ez talán már elég lehet ahhoz, hogy valaki elinduljon, és elkezdje észrevenni a kapcsolatait, a döntéseit, az életét.

Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő gyógyszerész

A Patika Magazin januári számában jelent meg! Magazinunkat keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!