Péterfy-Novák Éva neve sokaknak ismerős lehet. Írói pályáját 2013-ban kezdte, amikor elindította blogját Egyasszony címmel, melyben leírta szülés közben súlyosan sérült, majd hétéves korában elhunyt kislányának, Zsuzsikának a megrázó történetét. Az Egyasszony egy évvel később, 2014-ben látott napvilágot könyv formájában a Libri gondozásában, később színdarab is készült belőle. Ezután sorra jelentek meg Éva könyvei, köztük a Rózsaszín ruha című novelláskötet és az Apád előtt ne vetkőzz című regény, mely a pedofília és az abúzus témáját boncolgatja.

Éva első regénye, az Egyasszony idén nyáron került a kezembe, és bevallom őszintén, nem tudtam letenni. De ugyanígy jártam Az apád előtt ne vetkőzz című írásával is, annak ellenére, hogy mindkét könyv témája mélyen megrázó és elszomorító. Aztán később megtudtam azt is, hogy Éva a férjével, Péterfy Gergellyel megalapította a Péterfy Akadémiát, ahol a kreatív írás kurzus mellett megtalálható a traumaírás is. Magáról az írásról, illetve a traumaírásról, és annak jótékony hatásairól beszélgettünk Évával.

Mi volt az oka annak, hogy írni kezdtél, miért pont az írást választottad?

– Akkor még nem is tudtam, hogy ez egy feldolgozási mód. Egy egészen más problémával mentem terápiára, de hamar kiderült, hogy a gyermekeim elvesztése egy feldolgozatlan trauma. Addig viszonylag keveset beszéltem arról, ami 40 évvel ezelőtt velem történt, ha mégis megtettem, akkor csak röviden. De magát a traumát nem nagyon meséltem el senkinek.  A terapeutám javaslatára kezdtem el leírni a múltam azon részét, majd – mivel én magam is több blogot olvastam – valamiért én is azt éreztem, hogy ez lesz az én utam. Ekkor készült el az Egyasszony blog.

“Amikor 25 év után megláttam, annyira rosszul lettem, hogy lehánytam a köpenyét meg a cipőjét…”

Megkönnyebbültél, amikor kiírtad magadból a fájdalmat?

– Nem csak megkönnyebbülést éreztem, hanem nagyon komoly gyászfeldolgozáson is keresztülmentem az írás közben. Az egész családnak, anyukámnak, a testvéremnek és a gyerekeimnek is jót tett, hogy ezt kiadtam magamból.

Az az orvos, aki levezette a szülést keresett téged azután, hogy megjelent a könyv?

– Nem keresett sosem. Tud a dologról, amikor Miskolcon játszották a színdarabot, úgy hallottam, nem nagyon szerette volna, ha a környezete, a kollégái megnézik. Azt mondta, csak azért nem perel be, mert akkor még sikeresebb lenne a könyvem. Igazából nem tudok róla semmit, valahol éli világát. Bevallom, én abban bíztam, hogy miután megjelent a könyv, és ez az egész tragikus eset napvilágra került, legalább annyit mond, hogy ne haragudjon Éva, sajnálom…. De nem, pedig azt hiszem, nekem is nagyon sokat segített volna, ha azt mondja, sajnálom. 

Mi lehet amögött, hogy ez soha nem történt meg? 

– Ő abban a hitben van, hogy ez az egész nem igaz. Csak azt nem tudom, hogy mi nem igaz…Hogy nincs egy halott gyerekem? Hogy nincs az a diósgyőri sír, ahol nyugszik? Vagy az, hogy nem volt súlyosan sérült? Hogy nem kapott a forszírozott rohamos szülés során agyvérzést? Vagy az nem igaz, hogy vacillált és nem hívott azonnal intenzíves gyermekorvost? Én azt gondolom, hogy nem tudja beismerni a felelősségét, hiszen akkor egy nagyon más embert látna reggelente a tükörben. Így nem nagyon tehet mást, mint tagad és sumákol. 

A teljes interjú az  https://ujegyensuly.hu/ oldalon található!