A mai napig energikus, pörgős, kétszeri mellrák után is életvidám, optimista, mert Karda Beáta énekesnő, hazánk és a volt NDK ünnepelt sztárja, számtalan díj és többek között a Magyar Köztársaság Elnöki Ezüstérem tulajdonosa soha nem adja fel!

• A te berobbanásod az 1967-es táncdalfesztiválon volt. Hogyan indult a zenei életed?

Édesapám zenész volt, ő inspirált. A zene az első perctől fogva hatással volt rám, hiszen kislánykoromtól zongorázni tanított. A zenébe születtem és a zenében éltem kicsi korom óta. Kezdettől volt bennem szereplési vágy is. A tánc, a zene mindig ott volt az életemben, balettozni is tanultam. Az általános iskolában én voltam a nótafa, én szerveztem meg a különféle előadásokat. Mi győriek vagyunk, édesapámék az ottani világban lettek ismert zenészek: a Karda–Nánási-duó. Folyamatosan felléptek a budapesti Fészek Klubban egész estés zenés műsorral, így 1959-ben Budapestre költöztünk. Apu, mivel engem 9 évesen még nem tudott magával vinni, a magnóra felvett hangommal énekelt duettet, mialatt zongorázott.

A színházi előadások után ott összegyűlt híres művészek a zongora alatt keresgélték az éneklő kislányt. Rengeteg autogramosfüzetem volt, bennük olyan nagy színészek aláírásaival, mint Ruttkai Éva, Bodrogi Gyula, Psota Irén, Törőcsik Mari, Tordy Géza stb. Később azokkal, akiktől gyűjtöttem az autogramokat, nemegyszer voltam közös fellépéssorozaton. Mikor megtudták, hogy én vagyok a Fészek Klub akkori zeneszerzőjének a lánya, nevettek: „Te vagy a kis Karda? A Karda Tibinek a lánya?”Megdöbbentek, hogy a kis Karda a 7-8 évével azonos a már színpadra érett Karda Beával. Végül a zene szó szerint megtámadott engem is, és jelentkezni akartam a tehetségkutatókra.

Amikor éppen csak nagykorú lettem, jött a táncdalfesztivál. A sok ezer jelentkező közül beválasztottak a három elődöntő 15-15 előadója közé. Ott volt Máté Péter, Szécsi Pali, Fenyvesi Gabi. Belegondolok, sok kollégám, akik ezen a fesztiválon részt vettek, sajnálatos módon nincsenek már közöttünk, Mary Zsuzsi, Harangozó Teca, Aradszky Laci, Cserháti Zsuzsa…

A szórakoztatás az életem. Akármilyen rosszkedvű vagyok, kimegyek a színpadra, és minden megváltozik, mert a közönség nagy hatással van rám. A táncdal fesz tivál azért volt fontos, mert az egyetlen volt, ahol megismerhetett az egész ország. A résztvevők közül én voltam a legfiatalabb. Itt meg tudtam mutatni magamat. Ezt sodorta elém az élet, ahol megmérettettem. Akkoriban, ha valaki hivatásos előadóművész akart lenni, vizsgáznia kellett. Megtanulta, hogyan kell bejönni a színpadra, gyakorolta a skálázást és az előadásmódot.

Ez könnyűzenei iskola volt, ahol a nagyok – például Bágya András – tanítottak. Az akkori Országos Rendező Irodától kaptam egy piros könyvecskét, ami hivatásos működési engedélyt jelentett. Közben jöttek a fesztiválok, jöttek a külföldi lehetőségek. A pályafutásom során 13 zenei díjat kaptam. Az Interkoncert engem küldött ki a legtöbb nemzetközi fesztiválra, ahonnan rendszerint – erkölcsi sikert jelentő – díjakkal tértem haza, ezzel is öregbítve a magyar könnyűzene hírnevét.

Viszont a magánéletemben nem mindig hoztam jó döntéseket. Feleségül mentem Som Lajoshoz, a rockzene fenegyerekéhez, a Piramis együttes alapítójához, a kitűnő basszusgitároshoz. Bár egészen más volt az életszemléletünk, mégis ragaszkodtam hozzá. Ilyen típus vagyok, soha nem adom fel. Reménykedtem, hogy jobb lesz, és bíztam benne, hogy egy gyermek születése után majd összehangolódunk. De felőrölt ez a házasság, és 16 év után elváltunk. Majd egyszer csak 2007-ben a Kapás utcai rendelőben, a mammográfián kiderült, hogy a bal mellemben van 2 darab rosszindulatú daganat. Én hiszek a pszichoszomatikus folyamatokban.

Éppen a kórházban ülve, a rádióban hallottam, hogy a mellrák kialakulás 70%-ban lelki okokra vezethető vissza. Elkezdtem gondolkodni arról, hogy mi van, ha a boldogtalanság nekem ide tapadt le. Valóban nagyon sokat eltűrtem. Nem kellett volna. Senki nem kért meg rá, ez az én döntésem volt. Mindenért mi vagyunk a felelősek. Aztán a rák nálam másodszor is kiújult, 13 év után a jobb mellemben. Pedig állítólag öt év után már gyógyult vagyok. Ezt a mai napig nehezen tudom feldolgozni. Ha nem megyek el évente a vizsgálatra, nem tudom, mi lett volna, mert nem fájt. El tudod képzelni, milyen érzés, amikor szembesítenek azzal, hogy „magának, kedves művésznő, egy 18 mm-es daganata van”? Azt reméltem, hogy biztos semmi komoly. De kiderült, hogy operálni kell, mert rosszindulatú.

Fotó: Karda Beáta facebook

A második mellműtétre is dr. Farkas Emil főorvoshoz mentem. Soha nem felejtem el, ott ültem a folyosón a Kékgolyóban, és azt kérdeztem magamtól: miért? Egyszer már volt mellrákom. Szerencsére nem egyedül kellett megküzdenem a kórral, Laci, a férjem itt volt mellettem. Szóval harmadszorra is megszülettem!

Nekem az érzelmi kötődés rendkívül fontos az életemben. Talán azért, mert csodálatos és szeretetteljes gyerekkorom volt. A gyerekkor meghatározó. Imádtak a szüleim, de nem voltam elkényeztetve. Apukám a halála előtt azt mondta, hogy „soha ne add fel!”. Amikor aput szóba hozom, még mindig könn szökik a szemembe, pedig már eltelt 19 év. A lelkemben mindig ott vannak a szüleim, ők hiányoznak a legjobban az életemből. De hiányzott a párkapcsolatok utáni négyéves magányban, egyedüllétben az is, hogy valakivel kölcsönösen megoszthassuk bánatunkat, örömünket, hogy feltétel nélkül szerethessük egymást. Ez mind nagyon lényeges. Nem a gazdagság a fontos, sokan pórul járnak, akik csak arra vágynak. Úgy éreztem, hogy nekem egy lenyugodott férfi kell, aki ellensúlyozza az én temperamentumomat. Laci ilyen.

Vele a 12 év alatt nagyon összeszoktunk, össze vagyunk kovácsolódva, 12 éve ő a főszereplő az életemben, számára pedig én. Az életről alkotott képünk nagyon hasonló, hiába más a mentalitásunk. Pedig nehezen szokta meg a vibráló Karda Beát. Én egy hétköznapi ember vagyok, addig a percig, amíg megérkezem a fellépésre, onnantól viszont művésznő vagyok.

• Amire vágytál, azt megkaptad az élettől?
Többet is kaptam annál, mint amire vágytam, de most vannak még terveim. Március 1-jén volt Lacikával az ötödik házassági évfordulónk. Terveztük, hogy elmegyünk valahova, de a járvány közbeszólt. A következő tervem, hogy az 50 éves zenei pályámon született dalaimból kiválasztom a legkedvesebbeket, és kiadok belőlük egy CD-t. Szeretném, ha lenne köztük egy duett is, terveim szerint egy régi kedves férfi kollégámmal.

• Szerinted változtál az évtizedek során?
Belsőleg nem. Mindig megfogadom, hogy keményebb leszek, valamennyire sikerült, de még mindig nagyon finomkodok. Nem szeretek megbántani embereket, nem szeretek nyomulni. A rámenősség hiányzik belőlem, egyfajta kulturáltabb rámenősség. Pedig nem adom fel, semmit nem adok fel, csak nagyon szaladnak az évek.

• Neked több idő kell. Ilyen típus vagy.
Jó kislány. Szó szerint. Még akkor sem tudok utálatos, undok lenni, amikor indokolt lenne.

• A környezetednek jobb így?
Igen, mert látják, hogy kedves, jóindulatú vagyok. És amikor azt látom, hogy a közösségi médiában az ismerősök jókat írnak rólam, az jó érzés. Csakhogy így, a 2020-as évek környékén, a megváltozott világhoz ez a finomkodó kedvesség nem passzol. Nem tehetek róla, ez vagyok én, ilyen a személyiségem, de azért egyre inkább igyekszem kulturáltan kiállni magamért.

• Mit szeretsz az emberekben?
Azt, ha valaki kedves, őszinte, és jó szándékúan viszonyul a másikhoz. Én azt várom az emberektől, hogy ugyanazt kapjam vissza, amit én adok. Szerencsére a férjemre ez abszolút igaz. Soha nem volt még ilyen segítőkész ember az életemben.

• Mit szeretsz a világban?
Ez nagyon egyszerű: a jót. A jó emberekre vágyom, a jóságra és arra, hogy kizárjuk az intrikát. Bennem csipetnyi rosszindulat sincs. Persze én sem szeretek mindenkit, de ennek nem adok hangot, pontosabban csak négyszemközt mondom el. Nekem is vannak rossz napjaim, rossz időszakaim, én sem vagyok mindig a jóság tündérkirálynője, bár sokáig nagy megfelelési kényszerem volt, ami mára már jócskán alábbhagyott. Nem lenne abból baj, ha az emberek nagy része is így gondolkodna, mint én. Mit várok még tőlük? Nincs rá jobb szó, a jóságot. Persze ez mindenkinek mást jelent. Nekem a jóságban az van benne, hogy ne bántsuk egymást, és hagyjuk élni: élni és élni hagyni… És az ember ismerje önmagát!

Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész