A szabadidővel kapcsolatban hajlamosak vagyunk szélsőségesen gondolkodni.
Racionálisan belátható, hogy történelmileg manapság lenne szinte a legtöbb szabadidőnk, pedig azt érezzük, mintha egyre kevesebb lenne. Mintha a napi gondok és aggodalmak, a sok apró rutin miatt egyáltalán nem lenne időnk magunkra, és ha mégis akad egy kevés, már-már lelkiismeret-furdalásunk van az „elvesztegetett” idő miatt.
Ennek egyik alapvető oka, hogy a szabadidőt rendszeresen a munkaidőhöz képest értelmezzük, vagyis, hogy az az idő lenne, amit nem alvásra vagy munkára fordítunk. Miközben a szabadidő a kötött időhöz képest szabad. Márpedig kötött idő van bőven:
- ilyen a fiziológiai szükségletekre szánt (alvás, evés, ürítés),
- a társadalmilag meghatározott (maga a munka, a munkahelyre/iskolába eljutás, ill. hazajutás, ügyintézés, bevásárlás, orvoshoz menés stb.), ill.
- az emberi kapcsolatokhoz kötődő (rokonlátogatás, céges karácsony, gyereket hazahozni az óvodából).
Ugyanakkor a különböző kategóriák nem választhatók el élesen, egy családi vacsora egyszerre része a szabad- és a kötött időnknek, miközben, mondjuk, a repülőtéri várakozást/sorban állást ritkán számoljuk a nyaraláshoz, mint a szabadidő talán legemblematikusabb részéhez. Vagy amikor a gyereket hazavisszük az oviból, egyszerre teszünk eleget egy társadalmi elvárásnak, ápoljuk a szülő-gyerek kapcsolatot és kezdhetünk kiengedni egy stresszes munkanap után, hisz a Manócska csoport problémájával foglalkozni mégiscsak felüdülés lehet a délutáni értekezlet után. Persze csak ha tényleg ki tudunk engedni…
Vagyis a szabadidő fogalmilag is bonyolultabb, mint elsőre gondolnánk, úgy lehet belőle több, hogy ezt nem feltétlenül vesszük észre.
A kövek és a homok
Igazából úgy kell elképzelni az egészet, mintha a mindennapi életünk egy nagy edény lenne, mely tele van kisebb-nagyobb kövekkel, ezek lennének a „kötelező” programjaink, ill. a rájuk szánt idő, miközben a kövek közti homok a szabadidő, mely nem feltétlen nagy adagokban, de az edény nagy részén áll rendelkezésünkre. És ezt az edényt mindennap újratöltjük kövekkel és homokkal, pl. hétvégén több a homok és kevesebb a kő.
Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy egy munkaközi, beszélgetős, kiengedős ebédszünet is szabadidő, miként az is, ha hazafelé a buszon valami jó zenét hallgatunk vagy egy jó könyvet olvasunk. Kis rések ezek a mindennapi órarendünkben, de kihasználhatók. (Azaz a kötött idő, mint a munkába járás is szabadidővé tehető. Amihez megint csak az kell, hogy közben azért ne a napi munkaügyeken járjon az eszünk, ez pedig nem könnyű.)
A leggyakrabban azonban csak azt tekintjük szabadidőnek, mikor valóban óráink, akár egy egész napunk van arra, hogy valami olyasmivel foglalkozzunk, aminek nincs közvetlen haszna vagy hatékonysága, csak egyszerűen jólesik, és ezért csináljuk, nem kényszerből. Ilyen lehet egy horgászással töltött délután, vagy ágyból nézni a kedvenc filmjeinket, de ezekre tipikusan ritkábban van lehetőségünk. Mert a modern, városias életmód tempója és összetettsége ritkán „enged el” minket. Persze történetileg ez nem volt mindig így.
Régen és ma
A mai értelemben vett szabadidő kialakulásához kellett, hogy egyáltalán külön egységgé váljon életünkben a munka. Amíg az emberek jellemzően valamiféle vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, az élet egésze a túlélésről, a megélhetésről szólt. A munka igazából értelmezhetetlen erre a helyzetre, csak élet van, mint egy gyakorlatban nem szétválasztható, organikus egység.
Amikor azonban az emberiség a letelepedett életmódra váltott, a gazdálkodás szezonális jellege miatt kettévált a munka és a pihenés ideje. A mezőgazdaság-alapú társadalmakban bizonyos időszakokban, évszakokban a pihenésnek volt nagyobb tere, míg máskor a munkának. A szántásvetés-aratás nagy meneteléséhez képest a téli időszak sokkal passzívabb volt, és ez csak az ipari forradalom után, a modern társadalmakban változott meg. A gyáripar ugyanis elhozta az egész éves, időhöz és helyhez kötött munka korát, ahol a munka ütemezése eleve meghatározta a regeneráció fázisait is. (8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás – szólt a klasszikus követelés anno.)
És a gyári (meg aztán az irodai) munka nemcsak azért kötöttebb, mert nem szezonális, hanem mert az egyén – szemben pl. az önálló gazdákkal, kézművesekkel – nem maga határoz arról, mikor is dolgozzon. Míg egy földműves még dönthetett úgy, hogy inkább másnapra halaszt egy-egy elvégzendő feladatot, egy gyári munkásnak erre már nem volt lehetősége. A munka ideje számára már nem választás kérdése. Azaz ettől is egyre szorongatóbbá vált az érzés sokakban, hogy valójában egyre kevesebb a szabadidejük, amit pl. a XIX. századi gyárak esetében tényleg így is volt.
Mára azonban a másfél-két évszázaddal ezelőtti helyzethez képest valóban több a szabadidőnk, csak épp a világunk is egyre bonyolultabb, így egyre több dologgal foglalkozunk párhuzamosan, amitől nem érezzük, hogy valójában túl sok időnk felett rendelkezhetnénk magunk, minden kötöttségtől mentesen.
Ehhez kapcsolódó érdekes jelenség, hogy a szabadidőt is gyakran tesszük kötötté a magunk számára, legyen szó egy kedvenc sorozatról, fix idejű találkozókról (szerdai uszoda, péntek esti sörözés, vasárnapi istentisztelet), miközben nagyobb léptékben, az év folyamán az ünnepek is kötötté tehetik a szabadidőt, a családi meg a társas szokásoknak megfelelően. Mert egyfelől valóban meg akarunk felelni szűkebb és tágabb környezetünk elvárásainak, másfelől meg vágyjuk és keressük az új élményeket.
Élménytársadalom
Gerhard Shulze német szociológus szerint a nyugati országok társadalmait ma már az élményszerzés módja szerint lehet leírni, egyfajta élménytársadalomban élünk.
Arról van szó, hogy a relatív jólét társadalmaiban élők nagy részének már nem az élet fenntartásának egzisztenciális gondjai, hanem az értelmes, élményekkel teli élet kialakítása jelenti a fő kihívást. Van mit enni, van hol lakni, gondoskodtunk az utódainkról – jöhet az önmegvalósítás, az új élmények keresése, ennek fő színtereit pedig pont a szabadidős tevékenységek adják, legyen szó utazásról, alkotásról, sportról vagy bármi másról. Mondhatni, az élményeinken keresztül építjük föl a saját (társas) valóságunkat, az élmények „birtoklása” legalább olyan fontos lesz, mint a tárgyaké. (Innen nézve még érthetőbb, miért is olyan nagy, globális iparág ma a turizmus.)
Az élmények azért is fontosak, mert a munkaidőnek is egy része üres, csak sajnos nem szabad, mert ugyan épp nem kell csinálni semmit, de ettől még nem tehetünk bármit, mert az időnk kötött, ha semmittevéssel, akkor azzal. és mikor magunk dönthetünk arról, mihez is kezdjünk az időnkkel, ezeket az igazából fárasztó üresjáratokat is kompenzálni szeretnénk. Intenzív élményekkel, mi mással?
Kérdések és dilemmák
A szabadidő tehát egy komplex jelenség, így aztán több dimenzióban, több kérdés is felvetődik vele kapcsolatban:
1. Munka és szabadidő egyensúlya (worklife balance): a modern munkahelyek gyakran elvárják a folyamatos elérhetőséget (e-mail, telefon, home office munkavégzés), ami elmoshatja a határt a munka és a szabadidő között, gyakorlatilag kötötté téve az ember csaknem egész napját. Itt ezért az a kérdés, hogyan biztosíthatjuk, hogy az embereknek legyen idejük a pihenésre, családra, hobbikra – anélkül, hogy ez a karrierjük vagy a megélhetésük rovására menne?
2. Szabadidőhöz való egyenlőtlen hozzáférés: nem mindenki engedheti meg magának, hogy szabadidejét aktívan vagy minőségi módon töltse. A társadalmi-gazdasági háttér meghatározza, hogy kinek mennyi ideje és pénze van kikapcsolódásra, vagyis van, akinek – lehetőségei okán – jut „minőségi idő”, és van, akinek a szabadidő szimpla passzivitást jelent. Kérdés tehát, hogy mennyire lehet „luxus” a szabadidő, milyen lehetőségeket tud felkínálni a közösség annak tartalmas eltöltésére?
3. Digitalizáció és képernyőidő: a technológia révén a szabadidőnk egyre nagyobb része képernyő előtt zajlik (streaming, közösségi média, játékok). Ez lehet kikapcsolódás, de gyakran inkább passzív időtöltés, ami nem a feltöltődést szolgálja, inkább egyfajta menekülés a mindennapi gondok, problémák elől. Nem beszélve arról, hogy a digitális tartalmak túlfogyasztása függőséget okozhat, ami már biztos túl van a kikapcsolódás egészséges mértékén. (Egyes kutatások szerint, amit régebben az alkohol biztosított, azt ma egyre többen az online felületeken keresik.)
4. Szabadidő és identitás: manapság a szabadidős tevékenységek (pl. utazás, sport, művészet) az önkifejezés és a társadalmi státusz eszközeivé is váltak. Az élménytársadalom koncepciója is arról szól, hogy egyre inkább a szabadidős tevékenységeinken keresztül határozzuk meg önmagunkat (a többiek felé), egyfajta verseny lett a közösségi médiában, hogy ki tudja „jobban”, látványosabban eltölteni, mondjuk, a nyári szabadságát.
5. Generációs különbségek a szabadidő eltöltésben: az idősebb és fiatalabb generációk nagyon különböző módon értelmezik a szabadidőt – a fiatalabbak inkább online, a régebbi generációk offline, közösségibb módon. Kérdéses, hogy ez mennyire mélyíti a generációs szakadékokat, mert a mindennapi élet kultúrája olyan tempóban változik, ami legalábbis nehézzé teszi a nemzedékek közti kommunikációt. Néha már nagyobb korkülönbségű testvérek sem ugyanazt a nyelvet beszélik, nem ugyanazokon a színtereken találkoznak másokkal, és töltik a szabadidejüket.
A kihívás
A szabadidővel kapcsolatos talán legfontosabb kihívás, hogy egyáltalán szét tudjuk választani a kötött és a szabad időt. Mert ez a modern világban két külön kategória, bár egyre gyakrabban összefolynak. De fel kell ismernünk és el kell különítenünk saját magunk számára a feltöltődésre szánható időkeretet.
A feltöltődés pedig ne pusztán passzív időtöltés (pl. médiafogyasztás) legyen, hanem valahogy kapcsolódjon egyfajta egészségtudatos életmódhoz, vagy legalább az ahhoz kötődő igényekhez. Ehhez legtöbbünknek csökkentenie érdemes a „digitális túlterhelését”, mert ez nem csak a fizikai, de a mentális egészségünknek is jót tehet.
Bácsván László
szociológus
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
2025. július