A vég tagadása, avagy van-e halál az életben?

0
461

Mindenki által ismert közhely, hogy a halál az élet természetes része, vicces megfogalmazásban az élet egy nemi úton terjedő betegség, 100%-os halálozási aránnyal. A modern társadalmakban azonban rendre igyekszünk eltávolítani magunktól nem csak a halál tényét, de a gondolatát is. Egyszerűen nem vagy csak nagyon ritkán és esetileg eleme a közös létünknek, még nem teljesen tabu, de bizonyos helyzetekben már szinte az.

A tradicionális társadalmakban a halálhoz való viszony is természetesebb volt, a közeli hozzátartozók, barátok, ismerősök eltávozását nem feltétlen tragédiaként élték, hanem szomorú, de elkerülhetetlen eseményként. Ehhez képest manapság a halál eleve kényes téma, különösen, ha valaki közelgő, várható haláláról van szó, és tényleg szinte elképzelhetetlen felhozni az érintettnek, vagy akár csak a jelenlétében is. A közelgő végről legfeljebb maga az érintett kezdeményezhet beszélgetést, ám azt is sokszor azzal ütik el a hozzá közel állók, hogy ugyan már, korai lenne erről beszélni, hisz annyi időd van még…

De hogy lett a halál ilyen tabutéma, miközben épp ez az egyetlen biztos pont mindannyiunk életében? Nos, erre a kérdésre többféle válasz is adható.

A modernitás dilemmái

Az első kézenfekvő megfejtést a nyugati civilizáció története, azon belül is a modern társadalmak kialakulása szolgáltatja. Az iparosodó társadalmakban javarészt felbomlottak azok a kis (falu)közösségek, melyek korábban az élet keretét adták a legtöbb ember számára, megjelent a modernitást jellemző elidegenedés, elkülönültek egymástól a korábban többgenerációs nagycsaládokat alkotó nemzedékek, és mindeközben felgyorsult az élet. A másik halála pedig egy aktuálisan megoldandó problémává vált, amin gyorsan „túl kell esni”, egyrészt, hogy magunk mögött tudhassuk a temetéssel (örökléssel, ügyintézéssel) járó gondokat, másrészt, hogy ezzel a rapid folyamattal a magunk számára is lerövidítsük a gyászidőszakot. (Miközben ez utóbbi persze döntően nem azon múlik, milyen gyorsan tudjuk le a gyász külsődleges, formális részeit, bár látszólag segíthet, ha legalább rituálisan magunk mögött tudhatjuk egy hozzánk közel álló személy elvesztését.)

Vagyis mások halálával találkozni alapvetően kényelmetlen számunkra, elkerülhetetlenségével együtt is természetellenes dolognak éljük meg a halált, így aztán nem csoda, hogy a saját elkerülhetetlen végünkkel még kevésbé szeretnénk szembenézni.

A halál életünk nagy részében valami olyasmi, ami mindig csak másokkal történik meg, és bár tudjuk, hogy ránk is vár valahol a jövőben, de ezt a tényt igyekszünk kizárni a gondolkodásunkból. Ami nem is csoda, hisz a modern civilizáció a jelenben létezik, a jelenre fókuszál, jövőképe pedig lényegében nem más, mint az előrevetített, gyakorlatilag végtelen fejlődés és növekedés.

És ebben a világban az egyén a sebesség-teljesítmény-fejlődés háromszögében él.

Mindig csak a ma számít, kis részben a holnap, ám a holnapután már nem érdekes, azzal ráérünk holnap foglalkozni.

Egy ilyen életvilágban nincs idő törődni az idősekkel, pláne a haldoklókkal, az eltávozni készülőkkel, ráadásul nincsenek már meg az ehhez szükséges tudásaink, viselkedésmódjaink, protokolljaink sem. Főleg, mert generációk alatt hozzászoktunk már ahhoz, hogy a halál mindig valahol máshol, jellemzően egy kórházi ágyon történik, szakemberek gondoskodnak a távozóról a halál előtt és után közvetlenül, aztán újabb szakemberek szervezik meg a temetést, mi pedig csak asszisztálunk mindehhez, az elhunyttal pedig csak a ravatalon találkozunk, már ha egyáltalán. (És érdekes párhuzam, de legtöbbször a születés is hasonlóan távolságtartó módon, kórházi körülmények közt történik.)

Vagyis a modern ember jellemzően a saját elmúlásával sem néz szembe, amíg nem muszáj, és így nyilvánvalóan a másik elmúlását is távolságtartással kezeli, ami aztán nem segít, mikor eljön az ő ideje, és főleg csak számára idegen szakembereket lát maga körül.

Szekularizáció és kultúra

Ebben persze szerepe van számos kulturális változásnak is, melyek közül az egyik legfontosabb (bár nem az egyetlen) a szekularizáció. Szokás e kifejezést „vallástalanodásnak” fordítani, ami nem rossz, de nem egyszerűen arról van szó, hogy az emberek manapság kevésbé vallásosak, hanem hogy társadalmi léptékben is kisebb a vallások jelentősége, mint bármelyik hagyományos társadalomban.

A vallások ugyanis a testtől különböző lélek halhatatlanságát, a túlvilági létet vagy épp az újjászületést hirdető tanaikkal évezredeken keresztül járultak hozzá az alapvető emberi félelmek, és különösen a halálfélelem csökkentéséhez.

Egyszerűen egy vállalható perspektívát kínáltak az egyének és közösségek számára a halálon túl is, ami így nem (vagy nem feltétlen) a tragikus és elkerülhetetlen végként, hanem egy szakasz lezárásaként jelent meg.

(És a hitrendszerek közben persze generáltak is félelmeket, pl. a kárhozat fogalmával, de még ezzel is keretezték „a halál nem a vég” történetét.)

Ma azonban,

– mikor az emberek egy része részben, vagy csak a maga módján vallásos,

– sokan agnosztikusok (azaz nem állítják, de nem is tagadják a vallások tanításait),

– számosan vannak a természetfelettit el nem fogadó ateisták is,

– az intézményes vallások biztonságot adó funkciója meggyengült, pontosabban, csak az elkötelezett híveik közösségeire szűkült le.

És mindeközben a mai, fogyasztói társadalom kultúrájának emberképe sem segít a halállal való szembenézésben. Hisz ma a fiatalos, (főleg anyagilag) sikeres, dinamikus, a saját életét kézben tartó egyén az a minta, mely a reklámoktól az álláshirdetéseken át a népszerű filmekig, sorozatokig mindenhonnan dől ránk, és ebbe a keretbe egyszerűen nehezen illeszthető bele valami, aminek bekövetkeztére nincs alapvető befolyásunk. Márpedig – közkeletű bon mot szerint – hosszú távon mindannyian halottak vagyunk, csak ennek tudata nem fér bele a mának élés lendületébe.

És mivel nem fér bele, egyre inkább hiányoznak azok a rítusok is, melyek külső támaszként segíthetnék a gyász, az elfogadás folyamatát. A vallások jelentőségének csökkenése a vallási rítusok használatának csökkenésével is járt, másfajta rítusokat pedig nem tudott felkínálni a domináns kultúra. Melyre amúgy is jellemző az elfojtás, az esetleges traumák eltakarása, eltávolítása, és általában véve is a tabusítása. Ami nyilvánvaló probléma, hisz a halál pont az a téma, mellyel életünk során többször is szembe kell néznünk, és utoljára már a tükörbe pillantva.

De jelenleg a halál igazi MVP, azaz Másvalaki Problémája, valami, amit változatos módon tálal elénk a média, akár más kontinensekről is, de jellemző, hogy a házunk előtt történő halálos balesetről is – az első sokk után – már helyi hírportálokról tájékozódunk, a monitor biztonságos távolságából.

Bácsvány László
szociológus

A cikk a Patika Magazinban jelent meg, keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!