Az azonosulás kényszere: konformitás a csoportban

0
649

Mindennapjaink során a legkülönfélébb módokon és helyzetekben tapasztaljuk meg, hogy mennyire egyszerű, mennyire kézenfekvő az aktuális többséghez csatlakozni. Úgy tenni, úgy beszélni, ahogy a velünk egy csoportba tartozók, saját véleményünket is sokszor a többiekéhez igazítva. Ez a hasonulás azonban nem feltétlen szimpla behódolás, egyszerűen így működünk társas lényként, mint arra a szociálpszichológia történetének korai szakaszában is rájöttek már.

Nyilván nem vagy nem csak puszta véletlen, mely csoportoknak vagyunk tagjai, legyen szó családi, iskolai, munkahelyi, baráti társaságokról, ill. ezek átfedéseiről. Ezeket és a hozzájuk kötődő szerepeket részben magunk választjuk, részben eleve adottak számunkra, mert nem mindegy, hova születtünk, milyen környezetben nőttünk fel, milyen elvárásoknak kellett megfelelnünk.

Ám tagsági csoportjaink, melyekben ténylegesen benne vagyunk, legalábbis részben saját választásainkon alapulnak, a vonatkozási csoportjaink pedig még inkább. Ez utóbbiak azok, melyekben lehet, hogy nem vagyunk tagok, mégis magunkénak érezzük értékeiket, normáikat, jellegzetes viselkedésmódjaikat. Egy egyszerű példával élve: ha sosem voltam alkalmas pilótának, de mindig is vonzott az a pálya, elkezdhetek repülős témájú könyveket olvasni, filmeket nézni, szimulátorokkal játszani, olyan témákról és úgy beszélni, ahogy szerintem egy pilóta, anélkül, hogy erre bármi vagy bárki kényszerítene. Csak mert nekem ők a vonatkozási csoportom, rájuk szeretnék hasonlítani.

Viszont akár tagjai vagyunk egy csoportnak, akár csak vonatkozási pontul szolgál számunkra, a hozzá fűződő viszonyunkban alapvető lehet a konformitás, azaz a csoport vélt vagy valós értékrendjéhez és elvárásaihoz való alkalmazkodás. Annak elfogadása, hogy az adott csoportnak sajátos nézőpontja van egyes kérdésekben, és sajátos elvárásai az e kérdésekhez fűződő véleményekkel, viselkedésekkel kapcsolatban. Egy vallási közösségben pl. természetes kiindulópont az adott vallás szentírása, akár a legmindennapibb kérdésekben is, mondjuk, hogy mi lehet aznap az ebéd, és világosak a szabályok, hogy azt hogyan kell    elfogyasztani, milyen imákat kell mondani az asztal mellett ülve és a többi.

Így aztán, aki, akár kívülállóként is, egy ilyen közegbe kerül, az rögtön érzi magán a csoportnyomást, és igyekszik megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyeknek sokszor az értelmével sincs egészen tisztában.

A konformitás efféle, szinte automatikus megjelenését már elég korán (a két világháború között) elkezdték kísérletileg is vizsgálni. A talán leghíresebb ilyen kutatás ugyanakkor egy kicsit későbbi, 1955-ből származik, és Solomon Asch lengyel születésű amerikai pszichológus nevéhez köthető.

A csoportnyomás ereje

Asch a kísérlet keretében a neves Stanford Egyetem hét hallgatóját ültette egy asztal köré, majd papírlapokat mutatott fel nekik, párosával. Az egyik lapon mindig egy fekete függőleges vonal volt, a másikon pedig három hasonló, ám különböző hosszúságú sáv. A kísérletben részt vevőknek pedig annyi volt csak a dolguk, hogy megmondják, a három közül melyik ugyanolyan hosszú, mint a másik lapon szereplő.

Ez látszólag egy kisgyerek számára is könnyű feladat, nem igényel semmilyen különleges képességet, tehetséget vagy előzetes tudást, így aztán a diákok nem is hibáztak, két „körön” át összesen harminchatszor találták el a helyes választ, ráadásul az elvárható gyorsasággal. (A vonalak hosszúsága ugyanis jelentősen, egyértelműen különböző volt.)

A harmadik körben azonban elkezdtek hibázni. Pontosabban csak a két valódi kísérleti alany, akik a hét közül „véletlenül” épp hatodiknak és hetediknek válaszoltak. Akkor, amikorra már az előttük lévő öt beépített ember egyforma, egyformán rossz választ adott. Azaz előállítottak egyfajta mesterséges csoportnyomást, ahol a két kísérleti alanynak azt kellett eldöntenie, hogy most akkor a saját szemének hisz-e inkább, vagy az előtte szóló öt társának, akikkel korábban pont ugyanúgy látták az egyezéseket és a különbözéseket.

Asch kísérletének megdöbbentő eredménye az volt, hogy 10-ből 3-4 esetben (összességében 37%-ban) hajlandóak voltak nyilvánvalóan rossz válaszokat adni a résztvevők, egyértelműen csak a csoportnyomásnak engedve. (Később elvégezte a vizsgálatot úgy is, hogy beépített emberei között voltak jó válaszokat adó „lázadók”, hogy látsszon, mekkora hatása van jelenlétüknek, ill. mennyi lázadás kell ahhoz, hogy a kísérleti alanyok merjék végre vállalni azt, amit a két szemükkel látnak.)

Az ilyen és ehhez hasonló kísérletek után pedig az a nagy kérdés merült fel, hogy a kísérleti alanyok vajon csak azt mondják, amit a többség (szimbolikusan) rájuk kényszerít, vagy – egy idő után – tényleg azt is látják-e? Ill., ha az utóbbira igen a válasz, hol van az a pont, amitől kezdve megváltozik az egyén percepciója, valóságérzékelése is, pusztán a többségi álláspont hatására? Köznapian fogalmazva: hol kezdődik az a folyamat, melynek vége, hogy pl. együnk nyugodtan trágyát, elvégre „egymillió légy nem tévedhet”. Hány embernek kell tévednie ahhoz, hogy számunkra már az váljon a valósággá?

A többség illúziója

Először persze érdemes belegondolni abba, hogy sok esetben nem is az a többségi vélemény, amit mi annak érzékelünk. Mert minél nagyobb és minél sokszínűbb egy csoport, annál kevésbé lehet képünk arról, mit is gondol adott kérdésben minden egyes tagja. A részben vagy egészben virtuális társadalmi nagycsoportokban, mint a „falusiak”, „értelmiségiek” vagy „mozgáskorlátozottak” eleve nincs esélyünk tisztában lenni a tudások és a vélemények eloszlásával, hacsak nem vagyunk a konkrét témával foglalkozó társadalomkutatók, de sokszor még akkor sem.

Valójában a legtöbben a saját véleménybuborékunkban élünk, ami praktikusan annyit jelent, hogy jobbára olyan emberekkel érintkezünk, aki hozzánk hasonlóan látják a világot, így jó eséllyel a véleményük is hasonló lesz a miénkhez. Ez egy természetes jelenség, a konformitás ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy alkalmazkodunk a többiekhez, hanem hogy eleve olyanok társaságát keressük, akik hozzánk hasonlóak, akikhez így jóval könnyebb az alkalmazkodás is.

Vagyis az a többség, melyet érzékelünk, nem biztos, hogy valóban többség, képletesen fogalmazva, a véleménybuborék falán át néha erősen torzítva látjuk csak a külvilágot. (Mint egy választásokon vesztes jelölt, aki nem érti hogyhogy nem nyert, pedig az összes kampánygyűlésén csupa barátságos, támogató emberrel találkozott.)

Viszont bármennyire is reálisan vagy épp torzan látjuk a többséget, meghatározó momentum az ahhoz való alkalmazkodás, az annak való megfelelés igénye. Több okból is, melyek nem függetlenek az azonosulás mértékétől.

Hasonulás vagy behódolás?

Már Asch kísérletében is többféle típust különböztettek meg a konform, tehát a többségi álláspontokat követő alanyok között.

– A kisebbrendűségi érzéssel küzdők bár látták és pontosan tudták, mi a helyes válasz, egyszerűen nem mertek szembemenni a többséggel, nem akartak normaszegőnek, deviánsnak látszani, kilógni a sorból.

– Az önmagukban bizonytalanok már nem feltétlen hittek a saját szemüknek sem, hajlamosak voltak azt gondolni, hogy mégis a többieknek lehet igazuk, ők ugyan látták, de már nem mindig hitték el a valóságot.

– És végül a „viaszemberek” voltak azok, akiknél a csoportnyomás felülírta a tényleges észlelésüket, akinek az önbizalma már olyan csekély volt, hogy inkább helyesnek vélték a többség által kinyilvánított álláspontot. Látták azt, ami nem volt ott.

Látható tehát, hogy a kinyilvánított, a többségivel egyező vélemény mögött a színleléstől a ténylegesen torzuló észlelésig többféle hozzáállás lehetséges, és az a fajta teljes behódolás, amikor az egyén már azt is látja, amit a legtöbben mondanak, szerencsére viszonylag ritka. Különösen, mert a kísérleti alanyok bő kétharmada eleve nem is azonosult a nyilvánvalóan téves véleménnyel. (Természetesen különböző megfontolásokból, volt, aki tényleg autonóm módon nem hagyta magát befolyásolni, volt, aki kihívó individualistaként egyszerűen csak azt gondolta, neki mindig igaza van, és néhányan kétkedve, lelkiismeret-furdalással ugyan, de kitartottak az igazuk mellett.)

A konformitás motívumai

Az azonosulás mértékétől nem függetlenül, a különböző típusokba tartozóknak is változatos motivációi lehettek, hogy miért engednek a csoportnyomásnak, miért a többségi véleményt képviselik, akár a magukéval szemben is.

– Az egyik ilyen a már korábban is említett félelem a kirekesztődéstől.

– Illetve ehhez kapcsolódóan a túlélés elve, azaz, hogy egyedül gyengék vagyunk, csoportban erősek, ezért saját érdekünkben is érdemes a csoporttal tartani, háttérbe szorítva saját nézőpontunkat.

– Ugyanakkor a többséggel tartani egyszerűen kényelmesebb is, hiszen aki kilép a sorból, az egyúttal felvállal egy csomó lehetséges konfliktust is, így aztán minél kevésbé fontos az egyén számára az adott kérdés, annál könnyebben teszi magáévá a többségi véleményt. Ha pl. alapvetően nem érdekel a foci, akkor fradisták között lehetek fradista, MTK-drukkerek között meg az ő szurkolójuk, nekem nem fáj, az aktuális csoport meg könnyebben befogad.

És ez a befogadás a lényeg, hisz társas lények vagyunk, a közösségi a természetes létállapotunk, amiért autonómiánk egy részét is hajlandóak vagyunk feláldozni.

Összességében véve a konformitás természetes, az emberek egymáshoz való alkalmazkodásának, és így együttműködésének egyik fontos építőköve, probléma – mint szinte mindennel – csak akkor van vele, ha túlzásba visszük. Ha elvtelenül feladva saját álláspontunkat, szolgaian hódolunk be „a többség diktatúrájának”, és pusztán úgy kezdjük látni a körülöttünk lévő világot, ahogy a többiek szeretnék. Mert egy jól működő emberi közösséghez autonóm emberekre van szükség, a túlzott konformitás pedig épp az autonómiánkat rombolja.

Bácsván László
szociológus

HIVATKOZÁS
1. Csepeli, Gy.: Szociálpszichológia. Osiris, Bp., 1996
2. The Handbook of Social Psychology. Szerk.: Daniel, T. G., Susan, T. F., Gardner, L., McGraw-Hill, Boston, NY, 1998
3. Robert K., M.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Osiris, Bp., 2002

A cikk a Patika Magazinban jelent meg! Keresse a gyógyszertárakban!