Az elfogadás művészete

0
327
Fotó: pexels.com

Az elfogadás, a tolerancia természetesen nem művészet, hanem ma már egy bizonyos mértékig természetes emberi viselkedés, amely nélkül aligha tudnánk egymás mellett élni. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez valami modern dolog – ami részben igaz is –, miközben persze régóta része a nyugati kultúrának, elég csak a jézusi tanítás felebaráti szeretetére utalni. Hisz bizonyos mértékű tolerancia nélkül semmilyen emberi kapcsolat nem lehet működőképes, sem az egyén, sem a nagyobb közösség szintjén.

Thomas Hobbes XVII. századi angol filozófus szerint az emberre természeti állapotában a „mindenki harca mindenki ellen” helyzete jellemző, azaz bárki bármit megtehet a másikkal, amit érdekében állónak gondol. De Hobbes szerint pont azért élünk társadalmakban, hogy ne ez legyen, hogy túllépjünk az állatvilágon, és megtanuljunk valóban együttműködni.

Ehhez kell a másik elfogadása, alapesetben valamiféle külső kényszer hatására (mint, mondjuk, az uralkodó törvényei), de a többiekkel szembeni tolerancia kisebb-nagyobb mértékben belsővé is válhat, mikor már kényszer nélkül is elfogadjuk a másikat.

Definíció szerint a tolerancia lényege épp a mások hitével, véleményével, viselkedésével szembeni türelem (hisz az eredeti latin szó is türelmességet jelent), annak belátása, hogy nem kell mindenkinek pont úgy élnie és gondolkodnia, mint nekünk. Illetve annak belátása, hogy ez eleve nem is lenne lehetséges.

Ez nem jelenti a másfajta gondolkodással való egyetértést vagy azonosulást, pusztán annak elfogadását. Ellentéte az intolerancia, amely nem feltétlen negatív fogalom, hisz pl. a náci eszmékkel szembeni intolerancia kifejezett elvárás a jelen társadalmaiban. Vagyis, hogy a tolerancia vagy az intolerancia kap pozitív töltetet, az helyzet- és kontextusfüggő.

Az elfogadás fontossága

Nyilvánvaló, hogy modern emberi közösségek és társadalmak működésképtelenek lennének a különböző területeken megjelenő tolerancia egy minimális szintje nélkül. Képzeljük el, milyen lenne, ha, mondjuk, katolikusok és protestánsok ma is vallásháborúkat vívnának egymással, ha a helyiek együttesen összevernék azt, aki a kocsmában idegen nyelven szólal meg, vagy általános gyakorlat lenne a gyengébbnek kinéző újszülötteket egy szakadékba hajítani. Pedig mindegyikre volt példa korábban, és egyik sem számít elfogadható viselkedésnek ma. Mert az erkölcsi normák részletszabályai is folyamatosan változnak, az elmúlt évtizedekben jellemzően épp a tolerancia irányába. Hiszen nagy többségünk már rég nem azokban a kicsi, személyes ismeretségeken alapuló (falu)közösségekben él, mint őseink, a mai társadalmak (társadalmak, és nem közösségek!) nagyok, tagoltak és sokszínűek, és már jó ideje az „elidegenedés” fogalmával írják le őket. Márpedig ezek tolerancia nélkül működésképtelenek lennének, miközben pl. egy-egy megmaradt őserdei törzs a mai napig épp az idegenek kiutálásával tudja megőrizni a maga sajátos világát, közösségi identitását.

A tolerancia hatásai

A toleráns hozzáállás általánossá válása többféle módon is hat egy-egy emberi közösségre vagy – nagyobb léptékben – társadalomra.

Először is csökken a konfliktusok száma és lehetősége, mert a toleráns hozzáállás növeli az egyének konfliktustűrő képességét. Azaz, bár lehet, hogy nem tetszik nekik a mások véleménye, viselkedése, de ezt az ellenérzést nem akarják feltétlenül nyílt konfliktusban lejátszani.

A konfliktusok csökkenésével értelemszerűen csökken az általuk kiváltott stressz, ami viszont növeli az egyén komfortérzetét. Hisz ki ne szeretne nyugodtabb, feszültségmentesebb életet élni? Ennek pedig egyik eleme lehet, ha toleránsabbak vagyunk egymással. Ami nemcsak azt jelenti, hogy elfogadóbb hangulatban nem húzzuk fel magunkat mások másságán, hanem hogy nagyobb lesz a biztonság-érzetünk is, ha a többieket nem tekintjük potenciális veszélyforrásnak. Ha nem félünk attól, hogy mások intoleráns módon fognak viselkedni velünk. Egy toleráns közösségben, mondjuk, egy focimeccsen be lehet ülni a vendégszektorba a hazai csapat mezében is, mert legfeljebb furcsán néznek az emberre, de nem kell attól tartania, hogy a sürgősségin végzi. Tényleg csak arról van szó, hogy minél inkább általános mintává válik egy közösségben a kölcsönös elfogadás, annál kevésbé kell nekem magamnak szoronganom azzal kapcsolatban, hogy valami inzultus ér azért, aki, ill. amilyen vagyok.

Ráadásul a toleráns hozzáállás és viselkedés, mint minden ilyen, hatást gyakorolhat a környezetére a mintaadás által. A kortársak és a következő generáció számára is követendő minta lehet, ha valaki elfogadó módon viselkedik, mert legtöbbünk szeretne minél inkább konfliktusmentes módon létezni társas környezetében. Pont azért, mert ettől várható a stressz minimalizálása.

A lényeg egyszerűen annyi, hogy a tolerancia eleve egy tanult beállítottság, így aztán tanulható is, és nem feltétlenül csak gyerekkorban.

És mindez növelheti az empátiát az egyén, de a csoportok szintjén is, annak képességét, hogy legalább fejben belehelyezkedjünk a másik pozíciójába.

Ez egyfajta kölcsönhatás, hisz mondhatjuk, hogy mindeközben a tolerancia egyik alapja épp az empátia.

Legalábbis a belső kontrollos toleranciáé, hisz itt is többféle típust különböztethetünk meg.

Fotó: 123rf.com

Az elfogadás motívumai és típusai

Sokféle módon lehet osztályozni, kategorizálni a tolerancia jelenségét, ezek közül itt most csak néhányat emelnénk ki.

• A tolerancia lehet külső vagy belső kont-rollos. Azaz különbség van a között, hogy azért vagyunk-e elfogadóak a másikkal szemben, mert erre rákényszerít minket pl. a jog (nem pofozom fel az idegesítő szomszédot, pedig szeretném, de akkor jön a rendőrség), vagy belülről fakadóan vagyunk elfogadóak, sőt akár empatikusak azokkal is, akiket amúgy nem kedvelünk. Mert így érezzük helyesnek.

• Egyének vagy csoportok: csak egyes emberekkel szemben vagyunk toleránsak (pl. mert érdekünkben áll elviselni a főnökünk rigolyáit), vagy társadalmi szintű, pl. etnikai, vallási, szexuális csoportokkal szemben is, akiknek a tagjait nyilván nem ismerjük személyesen, de fontosnak gondoljuk, hogy ne legyen részük kirekesztésben, hátrányos megkülönböztetésben.

• A gondolt vagy gyakorlati tolerancia közötti különbségtétel arra utal, hogy valaki szimplán csak elfogadja-e a másság szabadságának gondolatát, vagy adott esetben hajlandó tenni is annak érdekében, hogy az érvényesülhessen. Például fokozati különbség, hogy valaki elméletben elítéli a gyerekmunkát (és ki nem?), tudatosan nem vásárol olcsó kelet-ázsiai, jó eséllyel gyerekmunkát is tartalmazó termékeket, vagy még ki is megy tüntetni ellene. Mindhárom esetben toleráns, csak más szinteken.

És van a toleranciának egy speciális esete, amely pont az utóbbi évtizedek nyugati kultúrájára jellemző: a represszív tolerancia.

A represszív tolerancia

A represszív, azaz elnyomó tolerancia fogalma Herbert Marcuse német filozófustól származik, aki, bár eredetileg politikai filozófiai fogalomként alkotta meg, de alkalmazható a közvetlen emberi kapcsolatok mindennapjaira is.

Van ugyanis az a helyzet, mikor a másik annyira toleráns velünk, hogy ezzel lehetetlenné teszi a konfliktusokat, azokat is, melyeket esetleg tényleg le kellene játszanunk egymás közt. Mondjuk meg akarom győzni a barátomat, hogy nem kellene beszállnia egy induló vállalkozásba, mert legalábbis gyanús, hogy nem teljesen legális az ügylet. De ő minden érvet azzal pattint le, hogy persze, persze, pontosan érti, sőt megérti az én álláspontomat, de hát különbözőek vagyunk, és az ő nézőpontja más. Hát istenem, nem vagyunk egyformák! Ezzel együtt igenis tiszteletben tartja az enyémet, sőt számára is fontos, hogy elmondhassam. Csak épp nem igazán hallgatja meg a mondandómat, legalábbis nem az érvek szintjén. Azaz eleve lehetetlenné teszi a vitát, pedig ez esetben az fontos lenne, ezt a konfliktust érdemes lenne lejátszani, hisz nem romboló (destruktív), hanem inkább építő (konstruktív) jellegű lehetne.

Marcuse szerint a tolerancia öncél, és egyúttal előfeltétele egy humánus társadalomnak, az emberek kulturált együttélésének.

De épp, mert öncél, könnyű túlzásba esni vele, könnyű az összes konfliktus elkerülésének eszközévé tenni. Illetve a másik oldalról nézve könnyű egyfajta szimbolikus elnyomás részévé tenni, mikor valaki nagy toleranciájában lehetőséget sem ad a másiknak egy számára nem szimpatikus álláspont érdemi képviseletére, mint a fenti hevenyészett példában.

Röviden fogalmazva: az elfogadás, a tolerancia is kétélű fegyver, még ha elsőre ez képtelenségnek tűnik is.

Összegezve

A tolerancia nem azt jelenti, hogy mindig és minden körülmények között szeretnünk kell a másikat (a bármelyik másikat), csak azt, hogy el kell őt fogadni olyannak, amilyen, legalábbis azokon a határokon belül, amíg a viselkedése nem sért másokat, nem árt másoknak, nem irányul mások ellen. Ez bizonyos szempontból nem más, mint az „élni és élni hagyni” elve, amely a mindennapi életben sok feszült helyzet megoldásának kulcsa lehet, hiszen ha tiszteletben tartjuk egymás határait, nem gázolunk a másikba, nem is olyan nehéz tolerálnunk egymást. Mert lehet, hogy az élet harc, de ne egymás között játsszuk le a nagyját, mint az elején idézett Hobbes természeti emberei.

Bácsván László
szociológus

A cikk a Patika Magazinban jelent meg! Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!

2024. január