Hogyan fussunk neki az életnek?

2018-10-24

917

Szendi Gábor cikke utat mutathat útkeresőknek, mindazoknak, akik elakadtak, vagy épp nem találják helyüket a világban. A tálentum, a tehetség adomány – és minden embernek tehetsége van valamihez. Hogy a világ épp ezt a tehetséget igyekszik kinevelni belőlünk, nem ok arra, hogy mi magunk sem higgyünk magunkban. A neves pszichológus írásából mindenki erőt meríthet az újrakezdéshez – ami korántsem olyan lehetetlen, mint azt sokan hiszik…

Huszonegy-két évesen már rém öregnek éreztem magamat, hiszen „nem értem el semmit”, és attól tartottam, ez már talán így is marad. A főiskolai évek csavargászásai után hirtelen rám szakadt a nyolctól ötig monoton munka, s ez olyan volt nekem, mintha lecsuktak volna. Rémülten gondoltam arra, milyen sivárnak is ígérkezik a következő 60 év. Nemszeretem munkát fogok végezni, hallgatom majd a kollégák önismétlő nyavalygásait vagy a szaftos pletykákat arról, hogy éppen ki-kinek a szeretője, olykor a változatosság kedvéért majd szidjuk kicsit a rendszert vagy a főnököket, hangulatjavítási célzattal néha kirúgunk a hámból, aztán elérkezik majd a Nagy Nap, amikor pogácsás-kannás boros ünnepség keretében nyugdíjba megyek, s kapok egy kristályvázát. Onnantól kell majd szabadnak éreznem magamat, és a „sok dédelgetett tervemet” megvalósítanom.

Szerencsére az a nagy rémület, ami fiatalon ott munkált bennem, elég motiváció volt ahhoz, hogy ne így alakuljon az életem. Most itt ülök mindjárt 64 évesen, s fiatalabbnak érzem magamat, mint huszonévesen. Fiatalon azt fürkésztem, hogyan lehetne kitörni abból a láthatatlan falú börtönből, amit úgy neveznek, hogy az Átlag Ember Élete. Mit kéne tennem ahhoz, hogy ne ez várjon rám? Egy égi hang igazán leszólhatott volna hozzám: „Csak tedd azt, ami belőled fakad, és nem lesz félnivalód.” Végül is így tettem, s lassan felbátorodtam.

A világ mint börtön – csak a fejünkben létezik

Rájöttem, hogy az a börtön nem kívül van, hanem az emberek fejében. Senki nem írja elő, hogy uncsi átlagéletet kell élni, csak az a kockázatmentesebb, és a többség ezért szereti. Persze nem akarom én senki kedvét elvenni attól, ahogyan él, most csak azokról szólok, akik hozzám hasonlóan kényszerzubbonynak érezték azt, ami a „Sors gyári beállítása”. Az élet egyfajta konvenció arról, hogy adott élethelyzetekben, döntési pillanatokban mi a „normális”, mi az elvárt, ami szerint cselekedni kell. Ez az, ami a többség számára az utat kijelöli. De némely ember ezt egyénisége megfojtásának érzi. Most hagyjuk a durva deviánsokat, akik csak azt tudják, hogy „na, ezt nem”; ők kimúlnak kábítószer-túladagolásban, vagy valami hasonlóan értelmetlen véget érnek. Az igazán szabad emberek azért tépik le magukról a kényszerzubbonyt, mert céljaik és terveik vannak.

Le kell számolni a hiedelmekkel

Ám útközben számos akadályt kell leküzdeni. Ez a bizonyos életkonvenció szerint „bizonyos” életkorhoz „bizonyos” életfeladatok tartoznak. Amikor 32 évesen azt latolgattam, jelentkezhetek-e én nappali pszichológia szakra, nem az volt a fő kérdés, hogy engedélyezi-e ezt a minisztérium (1988-at írtunk), vagy hogy miből élek majd, hanem az: lehet-e ilyen öregen még tanulni? Lehet-e még az emberi agyat 13 kihagyott év után ismét munkára fogni? Hát lehet. Ma már úgy gondolom, szinte bármikor bármit lehet. Csak ahhoz meg kell tudni szabadulni a belénk nevelt belső gátaktól.

Egy vizsgálatban idős embereknek ugyanazt a gondolkodási feladatot adták, de az egyik csoporttal azt közölték, hogy a feladatban a teljesítmény életkorfüggő, a másik csoport instrukciója az volt, hogy a feladat életkorfüggetlen. Akik úgy tudták, hogy a feladatban a teljesítmény a kor előrehaladtával romlik, rosszabbul teljesítettek a másik csoporthoz képest.

Korom miatt per pillanat már nem az érdekel, miként kell fiatalon megtörni az átkot, mert ezen már túl vagyok. A jövőn sem izgulok, de szeretném másoknak elmondani, hogy az életet bármikor újra lehet indítani. Mert mit is kezd magával az a rengeteg leselejtezett, bocsánat, az a nyugdíjazott ember, aki elhiszi, hogy hatvanvalahány évesen már csak a bevásárlás és az unokázás maradt neki? Hiúság volna saját példámmal jönni, mert azzal csak azt hangsúlyoznám, hogy vannak szerencsés emberek, s én is közéjük tartozom. Szeretném hinni, hogy a szabadság nem kiváltság, hanem bárki számára elérhető. Ezért évek óta felkapom a fejem, ha valakiről megtudom, hogy felnőttkorában egy váratlan fordulattal újrakezdte az életét. Gyűjtöttem a bizonyítékát annak, hogy a „pálfordulás” nem valami kivételes dolog, hanem tipikus.

Kandinszkij ígéretes jogi és közgazdasági pályáját hagyta hátra, mert 30 évesen a fejébe vette, hogy festő lesz.
Cervantes sokat katonáskodott, 5 évig kalózok fogásában is volt, s 58 éves volt, amikor előrukkolt a Don Quijote első kötetével.
Montaigne 38 évesen kezdte írni híres Esszéit, de csak 47 évesen jelent meg könyve először nyomtatásban.

A későn érők

Pár éve egy kisváros kis mozijában jobb híján nézni kezdtük a felejthetőnek bizonyuló Hogyan írjunk szerelmet? című Hugh Grant-filmet, amelynek eredeti címe – Az újraírás – találóbb volt, de a nézőket talán kevésbé vonzotta volna. A filmben a negyvenes évei végét taposó, kiégett forgatókönyvíró, Grant megélhetési okokból elvállal egy írókurzust egy kisváros egyetemén. Egy nap az egyetem könyvesboltjában nézelődik, és kezébe akad Brendan Gill: Late bloomers (Későn érők) című könyve. E ponton felvillanyozódtam, s hazaérve megrendeltem a könyvet.

A kis könyv 75 olyan – jórészt ismeretlen – ember igen rövid, fényképpel illusztrált életrajzából áll, akik életük derekán vagy még később hirtelen váltottak, és forradalmasították életüket. A könyv azt bizonyította számomra, hogy ez az embertípus a világ más tájain jól ismert, s angol nyelvterületen bejáratott kifejezés is van rá: „late bloomer”.

Az életrajzok közül leginkább Margaret Rudkin háziasszony története ragadott meg, aki asztmás fiának kikísérletezett egy adalékmentes, teljes kiőrlésű kenyeret, ami megtetszett a helyi orvosnak is, és a betegeinek igényelt belőle. Pár hónap múlva már segítőket kellett felvenni, hogy eleget tudjanak tenni a megrendeléseknek, s alig telt el három év, Margaret egy kenyérgyár tulajdonos-igazgatója volt. 1961-ben több millió dollárért eladta gyárát, de még négy évig igazgatóként vezette.

Az üzleti siker Harland Sanderst, a Kentucky Fried Chicken gyorsétterem világhálózatának alapítóját alaposan megváratta. Felsorolni is nehéz, mi mindennel próbált szerencsét, s mi mindennel járt pórul. Volt vasutas, tűzoltó, biztosítási ügynök, majd létrehozott egy kompot üzemeltető társaságot, amelyet eladott, hogy acetilénlámpát gyártson, de ebbe belebukott. Később benzinkútnál nyitott büfét, majd éttermet alapított, amely leégett, de újraépítette… Eközben kísérletezte ki titkos receptjét, amely 11 fűszer keveréke volt, és rájött arra is, hogy ha kuktában süti a csirkét, az 10 perc alatt megsül, szemben a serpenyős sütéssel, ami egy óráig is eltartott. Sanders 62 évesen kötötte meg első franchise-szerződését, de csak miután étterme tönkrement, 65 évesen kezdte felkutatni USA-szerte a franchise-ra érdemes éttermeket. Hatalmas hálózatot épített ki, s 73 évesen – mai áron – 16 millió dollárért adta el cégét, de ezután is a cég emblematikus alakja maradt – egészen 90 éves koráig bekövetkezett haláláig.

A későn érő író sem ritkaság. Harriet Doerr 20 éves korában a Stanford egyetemet hagyta hátra házassága kedvéért, majd több mint 40 évvel később folytatta tanulmányait és lediplomázott. Az egyetemen kezdett el írni, és 74 évesen jelent meg első regénye. 102 évesen halt meg.

Frank McCourt sok mindennel foglalkozott, többek közt angolt tanított, majd 66 évesen megírta első regényét, egy önéletrajzi írást Angyal a lépcsőn címmel, ami rögtön két rangos díjat is elnyert, s bestsellerré válva milliomossá tette McCourtot.

A festészet különösen vonzó az önkifejezési lehetőséget kereső embereknek. Anna Mary Robertson Moses, ismertebb nevén Moses nagymama, fiatal korától házimunkákból élt, majd 76 évesen kezdett festeni és vonult be a művészettörténetbe. Mikor jobb kezét ízületi gyulladás miatt többé nem tudta használni, a bal kezével folytatta a festést. 101 évesen halt meg. 2006-ban egy képét 1,2 millió dollárért adták el.

Bill Traylor ugyancsak későn, 83 évesen kezdett festeni. Traylor 1853-ban született, szülei még rabszolgák voltak. Egész életében kétkezi munkásként kereste kenyerét, de időskorára utcára került, mert reumája miatt már nem tudott dolgozni. Munkáira egy fiatal festő figyelt fel, aki követni kezdte Traylor fejlődését, majd kezdte őt ellátni festéshez szükséges kellékekkel. 1942-ben kiállítást rendeztek a műveiből, de festészetét igazából 97 éves korában bekövetkezett halála után 30 évvel kezdték becsülni.

De gondolhatunk Henri Rousseau-ra, a „vámosra”, aki 49 évesen, nyugdíjaztatása után kezdett igazán festeni, vagy Csontváryra, aki harmincas évei végén nyitotta meg élete második fejezetét a festészet számára.

Mikor hozzáfogtam ennek a cikknek az írásához, mikor postásunk meghozta nekem Charles Eugster „Az életkor csak egy szám” című könyvét. Charlie bácsi 63 évesen vonult nyugdíjba, s úgy saccolta, 85 éves koráig fog élni. Amikor 85 évesen belenézett a tükörbe, úgy érezte, egy múmia néz vissza rá. Ugyan addig is rendszeresen evezett, de rájött, hogy idős korban az izmokat csak testépítéssel lehet megtartani, illetve visszaszerezni. Múmiaként nem akarta folytatni életét, ezért elkezdett testépítéssel foglalkozni. Tudományosan építette fel új életmódját, melyben fontosnak tartotta a táplálkozást és a különféle étrend-kiegészítők szedését. Hamarosan ismertté vált, előadásokat tartott a kortalanságról és a helyes életmódról. 95 évesen kezdett el sprintelni, s számos életkori csúcsot döntött meg. Tervei közt szerepelt egy kifejezetten időseknek tervezett sportcentrum felépítése – de 97 éves korában szívelégtelenségben meghalt. Nem örökké akart élni, csak meg akarta mutatni a világnak, hogy másként is meg lehet öregedni.

Fontos mindannyiunknak megérteni, hogy az életkori szerepek társadalmi termékek, s ezt nem szabad összekeverni az idősödő test és szellem valódi lehetőségeivel. Az ipari társadalom az emberben munkaerőt lát, s egy életkor után már nem éri meg őt foglalkoztatni. Van ebben ráció, hiszen az az életmód és táplálkozás, amit a modern társadalmak nyújtanak, a legtöbb embert a 60-as éveire valóban leépíti. A például idézett emberekben közös, hogy nem törődtek a korukkal, csak azzal, mire éreznek késztetést. Sokuknál megemlítettem, meddig éltek, mert szerintem nem véletlen, hogy akinek céljai vannak, az tovább él. A célok életben tartanak.

Egyelőre kevesek ismerik fel, hogy micsoda fejlődési potenciál rejlik bennük 60–70–80 évesen is, de remélhetőleg ez változni fog. Ne feledjük, az életünk egy nagy lehetőség.