Minden korosztály ismeri Huzella Péter Kossuth-díjas zeneszerző, gitárosénekest ki a Kaláka együttesben eltöltött 20 éve miatt, mások a Kolibri és a Merlin Színház-beli fellépéseiről, vagy éppen a Magyar Televízió Zenegér című heti műsoráról.

• Sokan úgy ismernek, hogy a gyerekeknek kezdtél el zenélni?
Nem az volt a kezdet. A kezdet mindig más, mint a folytatás, mert az élet folyamatosas alakítja a dolgokat. Nem is szabad eltervezni, hogy mit akarok majd csinálni, mert lehet, hogy már az első irány is jó, de utána rögtön kiderül, hogy vannak sokkal jobbak, miközben az ember gyakorlatra váltja az elméletet. Eredetileg építész vagyok. Én nem akartam muzsikus lenni, az csak hobbi volt. Édesapám szerette volna, mert ő zeneszerző volt, és a Konzervatóriumban tanított. Én muzikális voltam, az tagadhatatlan, de nem voltam elég jó és elég szorgalmas a zongorázáshoz. És nem tudtam elég jól rajzolni sem, bár szerettem. Édesanyám festő volt. Szóval építész akartam lenni, és úgy is lett. De azért a zene nagyon érdekelt, és nemcsak a zene, hanem a színpad is. Elkezdtem saját dalokat írni. Kezdetben versekhez, természetesen, ez magától jött, később kiderült, hogy csapnivaló szövegíró vagyok. Nincsenek hozzá gondolataim, nincsenek messianisztikus elképzeléseim.

Szerettem volna énekelni, és ehhez dalok kellettek. Akkor, amikor láttam, hogy az én tehetségem a szöveghez kevés, a verseket kezdtem elénekelni. Ezt csinálta a Kaláka is, velem teljesen egy időben. Ők rögtön profivá váltak. Mindannyian osztálytársaim, iskolatársaim voltak, együtt nőttünk fel, és mindjárt mutattak egy olyan példát, hogy igenis, a versekhez sokféle stílusban hozzá lehetne nyúlni, csakhogy ez egyedül sokkal nehezebb. Egyedül az ember nem tud annyiféle stílust egy szál gitáron eljátszani. Teltek-múltak az évek, és egyre fontosabb szerepet játszott az életemben az éneklés, a színpadi megjelenés, a dalszerzés.

És akkor hívott a Kaláka – a régi, gyerekkori barátok. A saját korosztályunknak játszottunk, 25-26 évesek voltunk. Az éppen érettségiző vagy a gimnazista korosztály még elfogadott bennünket, az egyetemista, a főiskolás és az ifjú felnőtt korosztály, sőt a kortárs irodalom is. A hivatalos zene, a könnyűzene még nem, de a kortárs zenészek odafigyeltek, és pozitívan fogadták, amit csináltunk.

• A könnyűzenészek nem?
A könnyűzene, az más. Az minket nem igazán fogadott be, mást választott. A komolyzene egy még zártabb kaszt. Amikor meghívtak a Kalákába a régi barátaim, tudtam, hogy rengeteg pótolnivalóm van, akkor elkezdtem zeneszerzést tanulni. Mert, ugye, én építészetet tanultam, mellette gitároztam, énekeltem stb., de hogy hogyan kell egy harmóniamenetet felépíteni, hogyan kell egy kíséretet harmóniákkal, ritmikailag megalkotni stb., azt meg kellett tanulni, mert ezek nekem kimaradtak.

Fiatal zeneszerzőkhöz jártam magánórákra zeneszerzést tanulni, és ők nagyon nyitottak voltak. Akkoriban mi a Magyar népmesékhez írtuk a zenéket. A zeneszerzésóráimon az azóta híres kortárs szerző, Faragó Béla volt a tanárom. Elmondta, hogy József Attilát ő hogyan zenésítette meg, ezeket össze tudtuk hasonlítani, meg tudtuk beszélni. Óriási iskola volt. A Kaláka a korosztályának játszott, és a komoly, fajsúlyos verseket időnként oldani kellett. A publikumnak is kell a röhögés, a szórakozás, a feloldás, és ehhez nagyon jók voltak Weöres Sándor vidám versei, pl. a Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi vagy Tamkó Sirató Károlytól a Tengerecki Pál.

Ezekkel oldottuk a komoly verseket. És ezt a fiatalok nagyon jól vették. Jó ritmusa, jó hangzása volt, a verset is felemelte. Végre szabadon nyúlt hozzá valaki a nagybetűs költészethez, és bátran, mert a fiatalok bátrak és szabadok. Weöres Sándor is ott ült a nézőtéren, és Kazimir Károly, a híres színházigazgató, rendező. Érezték, hogy itt valami újdonság születik. Ezzel egy időben dolgozott Sebő meg Halmos is a táncházakban, és ők is énekelték a József Attila-verseket.

Egyszer eljött Levente Péter megnézni a Kalákát, és azt mondta, hogy fiúk, ez nagyon érdekes, mert ezek a dalok gyerekdalok, ezeket a gyerekeknek lehetne játszani. Mókaláka néven – ez az én ötletem volt – csináltunk egy olyan közös műsort, ahol ezeket a dalokat válogattuk össze, és Péterrel felváltva jelentünk meg a színpadon. Óriási sikerünk lett! Rájöttünk, hogy a gyerekek mennyire vevők a humorra, a játékosságra, a groteszkre. Meg a ritmusra, persze. És nemcsak arra, hogy „tapsoljatok, gyerekek”, és közben megy alatta a zene, hanem a ritmusjátékokra. A meglepetés erejére. Ők mindent be tudnak fogadni!

Elkezdtünk nagyon bátran gyerekeknek írni, és ez a kettő szét is vált: a felnőttkoncertjeinken megmaradt egy-két gyerekdal, de a gyerekkoncerteket nem nehezítettük József Attila- és Ady Endre-versekkel. Végül, két évtized múlva én kiszálltam a Kalákából. Húsz év volt, életem legszebb, legtermékenyebb, leghatásosabb húsz éve. De akkor elkezdtem a saját dolgaimmal foglalkozni, eközben egy nagyon mély alkotói kapcsolat és barátság alakult ki Zalán Tiborral.

• Mi okozta ezt a váltást? Egyedül akartál alkotni, vagy más stílusban, vagy mindkettő?
Igen, más stílust is akartam. A Kaláka túlságosan sokféle stílusban játszott ahhoz képest, amit én magamnak elképzeltem, és én csak egy voltam a négyből. Volt ebben hiúság is. Inspirált egykét amerikai dalszerző példája: Neil Young, James Taylor. Ők, akik nagy kedvenceim, egy bizonyos stílusban játszottak egész életükben.

• És elkezdted keresni a saját stílusodat?
Igen, de a mai napig sem találtam meg igazán. Mások azt mondják, hogy megvan, de még mindig keresem, még mindig bizonytalan vagyok.

• Tehát valahol lélekben maradt benned egy kicsi a gyerekből is.
Nem is olyan kicsi. Kíváncsi vagyok, önző vagyok, vágyom a szeretetre és az elfogadásra. Sok mindent megteszek ezért, de nem elvtelenül. Sosem használok biztos recepteket. Inkább kísérletezem, és figyelem, mi hogyan működik.

• Megjelent egy lemezed a boldogságról és a szomorúságról. Mit jelentenek ezek a számodra?
Boldog szomorú volt a lemez címe, mert ugye Kosztolányinak van a Boldog, szomorú dal című verse. Ezt a lemezt Rátóti Zolival csináltam, de a Kalákával is volt egy Boldog, szomorú dal című lemezünk. Rajta volt ez a Kosztolányi-vers, amit nagyon szeretek. Egyedül nem akartam énekelni a Kaláka-változatot. Ráadásul az egy sokszólamú dal, amit nagyon nehéz lenne egyedül megszólaltatni, úgyhogy írtam magamnak egy saját változatot. Rátóti Zolival felváltva adjuk elő a lemezen ugyanazokat a verseket, Zoli elmondja, én eléneklem őket, a Kosztolányi-vers mellett A walesi bárdokat, a Hajnali részegséget és a Párisban járt az Őszt is. Így van egy nagyon jó színészi, és van egy zenei megfogalmazásuk is a verseknek. A szomorúság állandóan jelen van az ember körül, mert mindig van miért szomorúnak lenni.

• És a boldogság nincs?
Dehogy nincs! Ott van az is, de mi hajtunk, dolgozunk érte, és amikor átéljük, észre sem vesszük. Amikor már elmúlt, akkor jövünk rá, hogy jaj, de boldog is voltam én akkor. Mert a boldogság, az olyan természetes állapot, mint amikor az őstengerben vagyunk. A szomorúságot mindig megérezzük. Ez nagy különbség. Ezt kellene valahogy pszichésen rendezni magunkban, hogy érezzük meg a boldogságot is.

• A tervekről mit hallhatunk?
Nagyon szeretném még az ősz folyamán megjelentetni azt a gyereklemezt, amit most csinálok, mert úgy érzem, hogy ez most nagyon jó lesz. Minden dalról azt érzem, hogy remekül sikerült. A keveréssel még nem vagyunk készen, de minden jól ment, és a zenészkollégák is fantasztikusak voltak. Minden dal valamilyen ihletett pillanatban született, bezárva a karanténba a koronavírus-járvány alatt.

• Mások verseiből készül a lemez?
Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor verseiből. Weöres Sándortól a Paprikajancsi szerenádjával például évtizedek óta próbálkoztam, és soha nem sikerült.

• És a vírus kellett hozzá…
Igen, kellett hozzá a vírus, hogy rájöjjek, ez a világirodalom legszebb szerelmes verse: hervad a kóc a bohóc szívében, ki fog gyulladni a szerelemtől, el fog hamvadni az egész Paprikajancsi, és nem lesz többé Jancsi bohóc. Ez egy olyan mély és tragikus, óriási szerelem, hogy szerenád lett belőle, ami egy amolyan távoli dolog. Lentről szól, a hölgy pedig odafent van, vagy ki tudja, hol. Benne van a reménytelenség, a halál. Gyönyörű. Évtizedekig azt éreztem, hogy mintha én ezt már hallottam volna valakitől, és sokkal szebben szólt, mint amit én kitaláltam. Eldobtam az ötletet, megint elővettem, és most végre sikerült. Most úgy érzem, hogy majdnem olyan szép a dalom, mint a képzeletbeli emlék.

• Ezek szerint mindennek megvan az ideje, mindennek eljön az ideje, csak ki
kell várnunk, és nem szabad siettetnünk.

Igen. Bár édesapám azt mondta, hogy az igazi művész nem az ihletre vár, őt inspirálja az előleg és a határidő. Ez is igaz. Az előleg is jó volna, ha lenne belőle, de a határidő mindenképpen jó. Akkor az ember előveszi a tartalékokat. Nézzük meg, amikor egy sportoló hirtelen az utolsó sorozatban ugrik egy óriásit. Vagy amikor a fociválogatott a második félidő vége felé tudja előhozni magából az erőt. Persze van olyan is, hogy végül nem jön el az az idő. Petőfi Sándor mi mindent írhatott volna még.

Bartók Béla mondta a halálos ágyán: „Csak azt sajnálom, hogy tele kofferrel megyek el.” Hiszen még rengeteg elképzelése volt. És azért vannak nagy veszteségek az irodalomban, a kortárs irodalomban is, azok, akik fiatalon elmentek, meghaltak. Ami eljön az életünkben, azt becsüljük meg, annak örüljünk.

Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő gyógyszerész

A cikk a Patika Magazin márciusi számában jelent meg! Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!