Mahó Andrea, a Madách Színház művésze a koronavírus-járvány kirobbanása után, április 10-én adott életet első gyermekének, Anna Rózának. A számára is nehéz helyzet megéléséről beszélgettünk.

• Milyen érzés volt ezt a boldog időszakot megélni úgy, hogy a világ egyik
napról a másikra megváltozott?

Csodálatos, de közben aggodalmakkal teli. Csodálatos, mert megadta nekem is az élet, amire régóta vágytam, és aggodalmas, mert ki kellett találnom, hogyan tudom megvédeni magunkat a betegségektől. Sok kérdés kavargott bennem, például hogy mi lesz a munkámmal, de tudtam, nyugodtnak kell maradnom, mert az idegeskedéssel árthatok a kicsinek.

Ez az időszak arra is megtanított, hogy nem szabad foggal-körömmel ragaszkodni a megszokotthoz. Bízni kell abban, hogy az élet pozitívan alakítja a dolgokat, még akkor is, ha látszólag a körülmények ellenünk dolgoznak. Minden az utolsó pillanatban formálódott, hiszen a járvány miatt a rendelkezések is szinte naponta változtak. A kórházba nem jöhettek a hozzátartozók, csak mi, várandós anyukák lehettünk ott. De az is szempont volt például, hogy ha a választott orvos betöltötte a hatvanöt évet, már nem vezethette le a szülést. Szóval a kontrollált rögtönzés jegyében zajlott ez az időszak, amit soha nem fogok elfelejteni.

• Mennyire lehet figyelemmel kísérni a folyamatos változásokat a kisbaba körüli teendő mellett?
Most minden időmet a kislányom osztja be, háromóránként eszik. Sajnos sokat fáj a pocakja, így sok vigasztalást, törődést igényel, mert nem tud tőle aludni. Remélem, hamarosan túl leszünk ezen az időszakon. Természetesen követem a körülöttem lévő világot, és nagyon aggasztó az a kilátástalanság, amely körüllengi most a színházi szakmát. Nem maradt más, mint bizakodni, hogy újra visszaállhat minden a régi kerékvágásba, mert ebben a helyzetben még nagyobb szükség lenne a művészetek gyógyító erejére.

• Tapasztalt ön körül valamiféle mentális, érzelmi átalakulás? A családtagokra, barátokra, ismerősökre hogyan hatott az elmúlt pár hónap?
Azt látom, hogy sok emberből a bizonytalanság, a bezártság zaklatottságot vagy dühöt váltott ki. A viselkedési normákat tekintve nagy lelki átalakulást, önvizsgálatot nem nagyon érzékelek. A családban örülünk ennek az időszaknak, mert többet lehetünk együtt, jobban figyelhettünk egymásra. Kiderülhetett az is, hogy kik az igaz barátok, akik akkor is kitartanak, ha a személyes találkozó hiányában az élet ideiglenesen szétválasztott bennünket. Sajnos már régóta tapasztalom, hogy az emberi kapcsolatok kissé felszínesek, főleg a nagyvárosban. Sokszor az emberek azt sem tudják, ki lakik a szomszédjukban, nincs kommunikáció, kevés az empátia, hiányzik a kellő tisztelet. Ezen kellene változtatni, amíg lehet. Meg kell tanulni értékelni, amink van, és az összefogásra helyezni a hangsúlyt. Ez fontos, a jövő építését elsősorban magunkban kell elkezdeni, de szükség van egymás támogatására, segítségére is, főleg ilyen nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetben.

Remélem, hogy valós erejű, pozitív irányú változások történnek. Viszont úgy érzem, még korai erről bárminemű következtetést levonni. A munkára visszatérve, azt terveztem, hogy az ősz második felétől már vállalok fellépéseket. Normál körülmények között is főleg az ünnepi időszakban pörög a legjobban a színház, de még sok minden változhat. Türelmesnek és bizakodónak kell maradnom, hiszen mást amúgy sem tehetek.
Bólyi Alexandra

Az interjú a Patika Magazin júliusi számában jelent meg! Magazinunkat kérje minden hónapban a gyógyszertárakban!