A fotó illusztráció: pixabay.com

Az a benyomása, hogy megcsalja a világot, nem a megfelelő helyen van, nem érdemli meg a pozícióját, a családját, a barátait, az elismerést… Az ún. imposztor szindrómában szenvedő ember jellemzői ezek,  aki attól is tart, hogy hamarosan „lelepleződik”, minden össze fog omlani körülötte. Hiszen rájönnek, hogy „csalt”, csak a szerencsének köszönhető, amit elért. Ha netán mi is magunkra ismerünk, vagy ilyen személy van a környezetünkben, érdemes különösen odafigyelnünk erre a betegségre. Valószínű okairól és gyógyítási lehetőségeiről is tanácsos tájékozódnunk.

„Nagy szerencsém volt, hogy megszereztem ezt az előnyt/eredményt értem el.” Az imposztor szindrómában szenvedő ember, ha bármiben sikeres, azt a „mázlijának” vagy elvégzett munkája mennyiségének illetve a véletlennek tudja be,”történetesen jó időben voltam jó helyen.” Minden esetben a siker kívülről jön az ő számára, valamilyen külső tényezőknek köszönhető, soha nem a személyes képességeknek.

Az imposztor szó többek közt csalót, szélhámost, gazembert jelent. Az imposztor szindrómás beteg valójában nem az, de rendkívül nagy önbizalomhiánya/alacsony önértékelése miatt annak hiszi magát. Ha bármilyen pozitív dolog éri/pl. pozitívan értékelik, szerinte ő „nem érdemli meg”, az tulajdonképpen a külvilág  megtévesztése, önmagát a sikerre minden esetben érdemtelennek tartja.

Mindennapi életünkben gyakran szembesülhetünk olyan személlyel, aki talán anélkül, hogy tudná, ebben a szindrómában szenved. Sokszor zseniális, de szerény, és úgy érzi, hogy még a munkában betöltött pozícióját, vagy az életben elért helyét sem érdemli meg. Nagy félelme, hogy felfedezik ezt a „csalást”, és mindent elveszít, ami fontos számára az életben. Ezért még többet dolgozik, túlvállalja magát a munkahelyén, az érintett területeken, és otthon is, így létrejön egy ördögi kör.

Ha mindez sikert eredményez, az imposztor szindrómában szenvedő „megmagyarázza” magának, hogy az biztosan nem az ő rátermettségének vagy kvalitásainak köszönhető. Ezek a betegek azonban nem tévesztendők össze az igazi csalókkal, pl. álorvosokkal, áltudományt művelőkkel, jósokkal stb, akik valóban nincsenek birtokában az általuk hirdetett képességeknek. 

Amikor ez a tünetegyüttes a gyermekkorra vezethető vissza

Túl igényes szülők, magas családi elvárások, a gyermek soha nem felel meg szerintük a rárótt feladatnak,.. Mindez ideális talaj az imposztor szindróma számára.  A helyes az lenne, ha a szülők végigkísérnék gyermekük pályáját anélkül, hogy túl sokat kívánnának meg tőle. Amellett csak a fejlődését elősegítő, illetve a szintjének megfelelő feladatokkal bíznák meg, a jó teljesítményért pedig dicsérnék, de csak indokolt esetben. Hiszen ha minden jelentéktelen „sikeréért” dicsérik a gyereket, eljön a nap, amikor szembekerül más gyerekekkel, pl. iskolás korában, rájön, hogy ő nem is olyan „rendkívüli”… És a homokvár összedől.

Támaszkodjunk a bizonyítékokra

Felnőtt korban fontos, hogy növeljük az imposztor szindrómában szenvedő személy önbizalmát, valós, komoly tényekre alapozva. Ellenkező esetben, ha dicsérjük, nem hiszi el a pozitív véleményt róla, vagy hogy saját képességei miatt ért el sikert. Pl., ha gratulálunk egy kiváló teljesítményéhez, kérjünk meg másokat is, hogy véleményezzék (részletekbe menően) a feladat jó elvégzését. Maradjunk mindig a tényeknél, és bizonyítsunk. 

Imposztor szindróma: hogyan győzzük le? 2. rész