Fotó: pixabay.com

Sokszor felmerül bennünk, akár most, a koronavírus okozta járvány ideje alatt is, hogy amit érzünk, vagy ahogyan cselekszünk, az normális vagy éppen már patológiás?

Az emberek többsége szeretné magát tisztán látni, vagyis olyan kategória- rendszerekben gondolkodik, amelyek kiszámíthatóvá tudják tenni a világot. A magukról kialakított kép, a tudás nemcsak azért fontos, mert alapja az identitásuknak, hanem azért is, mert ezzel tudják a másik embert megkülönböztetni önmaguktól. A „tisztánlátás” tehát egy sokszor nem tudatos mechanizmus, amely eszközként szolgál. Amellett, hogy életükben újra és újra előkerül az a kérdés, hogy „ki vagyok én?”, „mi a szerepem a világban?”, gyakran azt a kérdést is felteszik maguknak, hogy „normális-e az, amit csinálok?”

Az emberek jelentős része megtorpan, és nem képes éles határt húzni. Nem tudja eldönteni, hogy amit gondol vagy ahogy viselkedik, az normális-e, vagy esetleg már abnormális.

Az abnormalitás meghatározása nem egyszerű

A különböző kultúráknak általában megvannak a kívánatos viselkedésről alkotott elképzeléseik és normáik. Az ezektől a normáktól markánsan eltérőket többnyire abnormálisnak tekintik. Az egyes kultúráknak tiszteletben kell tartaniuk egymás nézeteit, hogy mi számít abnormálisnak. Az egyik kultúra normái és szabályai nem kérhetők számon más kultúra tagjain.

Az abnormális kifejezés szó szerint a normáktól, az átlagtól való eltérést jelenti. Sok esetben átlagról beszélünk: testmagasság, intelligencia, testsúly. A legtöbb ember az átlagos övezetbe esik, ami tág értékhatárok között mozog. A statisztikai szempont alapján meghatározott abnormalitás azonban félre is vezethet minket, hiszen mi van akkor, ha valakinek az intelligenciája jóval az átlag felett van, természetesen hiba lenne nála abnormalitást feltételezni. A maladaptív, rosszul alkalmazkodó viselkedés az egyik legfontosabb kritérium. Minden viselkedés maladaptív, ha az egyén és a társadalom szempontjából nemkívánatos következményekkel jár.

Az ember szubjektív élménye

Nem hagyható ki ez a kritérium sem. Mindenkinek van saját, szubjektív érzése arról, hogyan éli meg az egyes helyzeteket. Fel kell tennie magának azt a kérdést, hogy mennyire szenved álmatlanságban, mennyire szorong vagy depressziós, valamint jelentkezik-e étvágytalanság, fizikai fájdalomérzés. Ebből az következik, hogy az ember eltérő módon él meg különféle szenvedésnyomást, azonban a pszichológus számára mindez rendkívüli módon informatív.

Mi a normális?

A normalitás meghatározása még nehezebb feladat. Az egészséges emberek a valóságnak megfelelően látják és értelmezik a külvilág történéseit: reakcióik ezzel összhangban vannak. Nem értik félre mások szavait, nem becsülik alá vagy fölé saját képességeiket. Normális, ha az ember néha feszült vagy impulzívan viselkedik, azonban szükség esetén képes szabályozni, visszafogni agresszív és szexuális késztetéseit. Az egészséges ember képes kapcsolatban élni, képes kapcsolatokat kialakítani és fenntartani. Szociális lények vagyunk, ezért az izoláció, a kapcsolatok hiánya vagy azok patológiás működése személyiségzavarra utal.

Az a személy, aki jól alkalmazkodik, ki tudja bontani a képességeit. Munkáját, mindennapi kötelességeit nem teherként éli meg, hanem kihívásként. nem mindenki beteg, aki betegnek hiszi magát. Az egészséges ember hangulata széles spektrumon változhat, amelyet számos tényező befolyásolhat, mint például az időjárás, életesemények, különböző stresszorok.

Depresszióról akkor van szó, ha az ember nem képes kontroll alatt tartani a hangulatváltozásait és az érzelmi megnyilvánulásait. Az utóbbi évtizedben divat volt a depresszió. A hétköznapi felfogásban mindenki ezzel a pszichés rendellenességgel rendelkezett. Ez részben annak is köszönhető, hogy egy laikus ember erről olvas, hall a legtöbbet. Az eredménye viszont az általánosítás lett, azaz bővült a fogalom, az emberek saját elméleteket alkottak.

A betegszerep mint maszk
A hiedelmekkel ellentétben nem csak a gyerek tud betegséget „tettetni”. Szimulálás esetében külső indíték hatására az egyén szándékosan produkál testi vagy lelki tüneteket. A kórkép lényege hamis vagy nagymértékben eltúlzott testi vagy lelki tünetek szándékos előidézése. A szimulálás leggyakoribb okai: büntethetőség elkerülése, katonai szolgálat alóli mentesülés, munkakerülés, anyagi kártérítés szerzése, bűnügyi eljárás alóli mentesülés, gyógyszerekhez való hozzájutás vagy a betegszerep nyújtotta előnyök kihasználása az életkörülmények javítása érdekében.

A tettetéssel ellentétben (ahol a tünetek előidézésének motivációja tudattalan) a szimuláló tisztában van a cselekedetei okaival. Számára ez ad biztonságot, azonban csak rövid távon profitál a szimulálásból eredő nyereségekből. Annak megválaszolása, miszerint valaki normális-e vagy sem, látjuk, hogy sok tényezőn múlik, valljuk be, nehéz a korrekt válasz. Az ember viselkedésének hátterében sokszor nem tudatos tényezők állnak, amelyek kihatással vannak a hétköznapjaira. Tehát felszínre kell hozni a tudattalanba zárt tartalmakat, továbbá érzelmi belátás is szükséges.

Az önismeret és a személyiség fejlődése nagy erő tud lenni az ember kezében, amely lehetővé tudja majd tenni, hogy az ember adaptívabban tudjon viszonyulni a világhoz.

Makai Gábor
klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta

A cikk a Patika Magazin januári számában jelent meg!