A struccpolitika definíció szerint azt a helyzetet takarja, amikor egy ember problémát érzékel, de nem akar tudomást venni róla, ezért úgy tesz, mintha semmi gond nem lenne. A homokba dugja a fejét a probléma elől.

Amikor egy számunkra stresszes helyzetben találjuk magunkat, akkor próbálunk megküzdeni vele. A megküzdés itt szaknyelven annyit jelent, hogy próbáljuk az érzelmeinket, viselkedésünket és az adott problémás helyzetet kezelni. Van amikor a legjobb megküzdési mód a védekezés. A lelki egészségvédelem része lehet az, amikor homokba dugjuk a fejünket, időt nyerve a helyzet feldolgozására, vagy mentesítve magunkat olyan helyzetek terhétől, amit csak mások tudnak megoldani, nekünk nem osztottak lapot.

Mindenki szokott bizonyos helyzetben struccpolitikát folytatni.

Érdemes megvizsgálni akár a jelenséget. Egyébként a valóságban a strucc nem is dugja a homokba a fejét, csak a földhöz lapítja. Megmerevedik a veszély láttán.

  • Mi történik, amikor homokba dugjuk a fejünket?

Hallani, látni, beszélni, megízlelni a problémás helyzetet: erre nem képes az ember ilyenkor, de a test többi része kilóg a földből, tehát az érzékelés egyéb testi útjai még működnek. Mint például a „zsigeri” üzenetek, testi érzetek, „hatodik érzék”, intuíció. Ezért a belsőnk megismerése, a lelki és parapszichológiai üzeneteink értése különösen fontos lehet ebben a helyzetben. Az önismeret ezekben a helyzetekben is kisegíthet, segít megtudnunk, hogy mit „stuccolunk” át.

  • Mikor használhatjuk ezt a védekezést?

Válaszul gondoljuk át, mi kell ahhoz, hogy egyáltalán a homokba dughassuk a fejünket? Puha talaj, amibe nagyobb kellemetlenség nélkül bedughatjuk a fejünket, és viszonylag békés külső környezet a föld felett. Valami belső hang a testünkből, ami jelzi, hogy most gond van, el kell kerülni a szembesülést. Egy automatikus reflexként szinte ösztönösen, tudattalanul elbújunk a valóság elől. De vajon ez jó?

  • Szabad-e ilyet csinálni? Ez lelki szinten mit jelent?

Amikor például túl hirtelen történik valami velünk, vagy aktuális állapotunkban nem vagyunk képesek elviselni a nagy stresszt, akkor a lélek nem készült még fel, igyekszik védeni önmagát. Ezt hívják szaknyelven elhárító mechanizmusnak. Tudattalanul, ösztönösen hárítunk, mint amikor egy repülő tárgy érzékelése során a szemhéjunk lecsukódik, pedig sokszor még nem is tudatosult bennünk, hogy mi történt.

Lelki elhárító mechanizmusok védenek bennünket, nem engedik be az agyba a helyzet részleteit, mert a tehetetlenség érzése miatt akár szétesne a biztonságos belső rend.
Gondoljunk bele, hogy mi lenne, ha egy súlyos beteg egyszerre szembesülne minden olyan változással, amit a betegsége miatt el kell fogadjon, vagy meg kell tegyen önmagáért élete hátralevő részében. Apránként kukucskálunk rá a megoldani váró helyzet részleteire.

  • Mennyi időt tölthetünk így? Vajon meddig „normális” a védekezés? Meddig jó, ha nem oldunk meg dolgokat. Ehhez a kérdéshez a reziliencia fogalmát hívom segítségül, melyet Block az önkontroll dinamikus alkalmazásának képességeként definiált. Magyarul, rugalmasan képesek vagyunk eldönteni, hogy kell kontrollálnunk valamit, vagy sem.

A struccpolitikára vonatkoztatva ez azt jelentheti, hogy addig, amíg nem kényszerít rá az élet, addig elég, ha kukucskálunk kifelé a homokból. Hiába, ezt már Mari néni is tudta: „Fiam, a muszáj nagy Úr.”
Nos, akkor nézzük meg, mikor kényszerít rá az élet, hogy szembenézzünk, kontrolláljunk, megoldjunk helyzeteket. Mikor és hogyan üzen a sors, az élet, hogy: „Most már elég, ezt tisztán kell látnod!”? Megakadályozza, hogy homokba dugjuk a fejünket: megkeményíti a földet, vagy a testen keresztül szeretne kirángatni ami a homok felett van.

  • Amikor túl kemény a föld. Nem tudjuk már beledugni a fejünket, önmagunknak okozunk nagyobb fájdalmat, ha erőltetnénk. Pszichológiában úgy hívjuk, hogy „fájdalomnyomás”, amikor annyira zavar valami, hogy már muszáj segítséget kérni, változtatni. Lehet ez betegség, családi konfliktus, vagy belső zavar. Ilyenkor megvizsgáljuk közösen az alábbi kérdéseket: vajon én mit nem szeretek látni? Mi az, ami megfekszi a gyomromat, amit csak emésztővel tudok elfogyasztani? Segítünk megláttatni, hogy azért abban a helyzetben is van jó, van hasznos tápanyag, érdemes befogadni és hagyni, hogy felszívja a test belőle azt, ami számára hasznos. De abban is segíthet a lelki munka, hogy azonosítsuk mi olyan félelmetes a helyzetben, és közösen rálátni a másfajta védekezési módokra.
  • Amikor a környezetünk vagy a testünk akar kirángatni bennünket egy védekező pózból. Ilyenek a családi konfliktusok, válások, pszichoszomatikus tünetek. Már túl nagy a külső nyomás ahhoz, hogy ne változtassunk vagy erőszakkal kihúzzák a fejünket. Ilyenkor hirtelen látunk rá a helyzetre, muszáj segítséget kérnünk, mert a helyzetet igazi traumaként érezzük.
  • Mit tehetünk? A súlyos élethelyzeti kríziseket és konfliktusokat felfoghatjuk csapásként, vagy megoldani való helyzetekként is kezelhetjük őket. Az egészségpszichológia azokat a tényezőket vizsgálja és tanítja, amelyek a kihívásokkal való megküzdésben, prevencióval segítik a lelki egészséget. Ezért mi abban támogatjuk a klienseinket, hogy eljussanak ehhez a szemlélethez: az élet valamit akar a kihívásokkal, a megtanulni való helyzetekkel.

A problémás helyzetek fejlesztenek bennünket, képesek vagyunk velük megküzdeni, beleértve azt is, hogy van, amikor a hárítás a jó megoldás.

  • A lelki elhárító mechanizmusok sokszor életeket mentenek. Például olyan szakmáknál, akiknél mindig kemény a föld.

Az egészségügyi dolgozók kiégése azért elterjedtebb más foglalkozásúaknál, mert nehezen tudnak elbújni a sok baj elől. Nézik, ahogy mások a saját problémáikkal küzdenek, és ez megterheli a lelküket. A tehetetlenség, a földi korlátok puszta szemlélése is fárasztó, hát még, ha valaki azt érzi, hogy meg is szeretné oldani a mások baját, de nem tudja.

Túlélésként távolítják el önmaguktól a beteg személyét. Ezért elterjedtek a morbid viccek, amivel segítenek feldolgozni a betegség okozta tehetetlenséget.

  • A humor egy hasznos énvédő mechanizmus. Kifejezhetjük vele a negatív érzéseinket a kellemetlenségérzés és a másokra gyakorolt kellemetlen hatások nélkül. Vaillant érett énvédő mechanizmusai közül még az altruizmus és az anticipáció is segíthet a fent említett egészségügyi dolgozón.

Az érett védekezési mechanizmusokat használva, figyelve környezetünk jelzéseire, rendszeresen tükörbe nézve elkerülhetjük azt, hogy sokáig „struccoljunk”. Nem kell mindent tudatosan feldolgozni, mélyre engedni a lelkünkbe. Mindent nem is engedhetünk be, mert a saját lelki tüzünket is ápolni kell. A mélyebb munka szükségét úgyis jelzi a testünk. Pl. ha azt érezzük hosszabb ideje, hogy nem vagyunk összhangban magunkkal, nem passzol az érzés és a tudat. Addig is elég, ha csak azt tanuljuk meg alaposan, amit az élet megoldandó feladatként elénk ad. Akkor játszunk, ha nekünk is osztottak lapot. Addig csak nézzük mások játékát és esetleg besegítünk.

Dr. Bikfalvi Réka
egészségfejlesztő szakpszichológus, tréner, gyógyszerész