Fotó: gettyimages.com

A világ ritkán olyan, amilyennek látni szeretnénk. Mindannyian jobban érezzük magunkat a bőrünkben, ha azt gondolhatjuk, a munkánk fontos, a családi kapcsolataink remekül működnek, a környezetünk nagyra értékel minket, de az idill efféle érzete csak ritkán és nehezen élhető át. Mert a valóság nem arra görbül, amerre mi szeretnénk.

Létezik egy olyan belső feszültség, mely önképünk, a világ különböző jelenségeivel kapcsolatos korábbi tapasztalataink és az új ingerek, új információk közötti ellentmondásokból fakad. Ez a disszonancia szorongást okoz, melyet az ember többé vagy kevésbé tudatosan, de csökkenteni igyekszik.

Például amikor egy monoton, unalmas és/vagy alulfizetett munkát végzünk hosszú évek óta, az nyilvánvalóan ellentétben áll azzal, ahogy látni szeretnénk magunkat, azaz egy kreatív, fontos és megbecsült személynek. Mert a munka – mely életünk egy jelentős részét kitölti – egyszerűen nem lehet puszta robotolás, nem lehet tudást vagy képességet alig igénylő, jelentéktelen tevékenység, ahogy mi magunk sem lehetünk csupán bárkivel behelyettesíthető csavarok egy nagy gépezetben.

Fontos, hogy érezhessük, igenis számít az, amit csinálunk, igenis pont ránk van szükség abban a pozícióban, hisz’ civilizációnkban régóta jelen van a gondolat, hogy a hivatásként végzett munka az önmegvalósításunk megkerülhetetlen eleme. És ezért igyekszünk meggyőzni magunkat, hogy amit naponta nyolc-tíz órában csinálunk, az igenis fontos, sőt, szeretjük csinálni, és az sem baj, ha keveset fizetnek érte, hiszen ezt mi akár ingyen is…

Ezzel a manőverrel próbáljuk igazolni magunk előtt, hogy miért is maradunk ebben a helyzetben, próbáljuk csökkenteni a vágyott avagy látni vélt önképünk és a tapasztalati valóság közti ellentmondás feszültségét. De a munka világa tényleg csak egy példa – de bennünk a feszültség –, az ún. kognitív disszonancia számtalan egyéb területen is megjelenhet.

Például
• amikor a vallásos világkép találkozik a természettudományok legújabb eredményeivel,
• amikor a világ legjobbjának tartott csapat alulmarad a döntő meccsen,
• amikor gyermekünk (aki nyilvánvalóan a legokosabbak egyike) megbukik matekból, vagy
• amikor a szerelmünkről kiderül, hogy kissé műveletlen, rossz az ízlése, ráadásul horkol. Megannyi feloldandó belső feszültség.

Hogy csökkenjen a feszültség

A legegyszerűbb valóban az információk kizárása, az „amiről nem tudok, az nincs” elvének következetes alkalmazása, amikor szemünket és fülünket befogva kerülünk el mindent, ami megingathatná az addig kialakult vélekedéseinket, biztosnak hitt tudásainkat, ön- és világképünk sarokpontjait. A laposföld-hívők sem nézegetik a NASA honlapját, mondván, hogy az egész űrkutatás gigantikus hazugságon alapul.

Ha valójában egy Ferrarit szeretnénk, de tudjuk, hogy soha nem lesz rá pénzünk, hajlamosak leszünk meggyőzni magunkat, hogy nem is vágyunk rá, vagy nem annyira. És ez így helyes morálisan is, elvégre egy luxussportautó csak hivalkodó rongyrázás, ráadásul igen környezetszennyező. És amúgy is, a belső értékek a fontosak, a gazdagság csillogása csak a magukkal elégedetlen, önbizalom-hiányos emberek szükséglete. És máris van néhány jó érvünk arra, hogy miért is nem kell nekünk az, amire igazából vágyunk.

Fotó: 123rf.com

Ennek a nézőpontnak a kiterjesztése az „úgy akarom, ahogy lesz!” formulája, amikor megcseréljük a célok/vágyak és a tények hagyományosan alkalmazott sorrendjét, és nem a valóságot igyekszünk a vágyainkhoz alakítani, hanem fordítva. Ez a megoldás elsősorban olyan helyzetekben bukkanhat fel, amikor valami külső kényszer hatására kell a miénkkel nem kompatibilis véleményt kinyilvánítanunk vagy legjobb meggyőződésünk ellenében cselekednünk. A kényszerű engedelmesség állapotában egyszerűbb belenyugodni a megváltoztathatatlanba, és elmesélni magunknak, hogy pont erre vágytunk.

És természetesen adódik még egy lehetőség is a belső felszültség fel oldására: az új ingerek, információk hatására átértékelhetjük addigi hiteinket, vélekedéseinket és tudásainkat, megváltoztathatjuk viselkedésünket, kommunikációnkat. Egy spirituális élmény hatására ateistából válhatunk vallásossá, egy súlyos betegség nyomán feladhatjuk a harcosan oltásellenes álláspontot. Persze nem kell feltétlenül traumatikusnak lennie a változást okozó élménynek, de az is tény, hogy minél mélyebben beágyazott egyegy világnézet, attitűd vagy előítélet, annál nagyobb erő kell az abból való kimozduláshoz.

Minél inkább a saját magunk által konstruált alternatív valóságban élünk, a tényeknek annál nagyobb erővel kell ránk rúgnia az ajtót.

Végül is…

A belső feszültség léte nem abnormális állapot, természetes velejárója emberi létünknek és működésünknek. Mert a személyiségünk és társas viszonyrendszerünk egyszerűen túl komplex ahhoz, hogy mindig minden eleme harmóniában legyen az összes többivel. A kérdés inkább az, miképp tudjuk kezelni a diszszonanciákat, feloldjuk vagy elfedjük a feszültségeket. És hogy melyik utat választjuk, abban szerepe van annak is, hogy mennyire vagyunk rugalmasak, meddig tudunk elmenni a változásban önfeladás nélkül.

Egyensúlyt kell találni saját intaktságunk, egységérzetünk és a világban való létünk között, a kognitív feszültségek pedig segíthetnek ennek az egyensúlynak a megalapozásában. Mert jelzik, hol okozhat problémát a külső és a belső valóság találkozása.

A világ ritkán olyan, amilyennek látni szeretnénk. Mindannyian jobban érezzük magunkat a bőrünkben, ha azt gondolhatjuk, a munkánk fontos, a családi kapcsolataink remekül működnek, a környezetünk nagyra értékel minket, de az idill efféle érzete csak ritkán és nehezen élhető át. Mert a valóság nem arra görbül, amerre mi szeretnénk. A világ néha más, mint amilyet szeretnénk?

Bácsván László
szociálpszichológus

A cikk a Patika Magazin jelent meg, keresse a gyógyszertárakban!