A verbális, azaz szóbeli kommunikációval kapcsolatban általános elképzelés, hogy az a gondolataink, érzéseink, szándékaink közlésére, információk átvitelére szolgál. Pedig a közvetlen személyközi kommunikációban a kimondott mondatoknak sokszor nem a szó szerinti értelme a tényleges jelentése, mert egy adott helyzetben egyszerűen másra használjuk azokat.
A kommunikáció – az egyik elterjedt definíciója szerint – információátvitel két fél között. A latin eredetű információ kifejezés – bár egyértelmű definíciója igazából nincs – leggyakrabban, így a köznyelvben is értesülést, hírt, üzenetet, tájékoztatást jelent. Általánosságban információnak tekintjük azt az adatot, amely számunkra fontos és valamiféle ismerethiányt csökkent. Ha pl. nem tudjuk, várható-e eső délutánra, azaz vigyünk-e magunkkal esernyőt, és megkérdezzük egy családtagunkat, mit látott/olvasott az előrejelzésben, az már egy modellértékű kommunikációs helyzet. Mert jelen van benne az információ, hogy valószínűleg záporok érkeznek, ami számunkra új adat, és ennek az információnak az átvitele két személy között. Így aztán – a szűkebb meghatározás szerint – nincs információ újdonságérték nélkül (ha épp megázunk, semmi újat nem mond nekünk, ha valaki közli, hogy esik), és nincs kommunikáció információátvitel nélkül. Az információ valóban az ismerethiányt, a valóság egy-egy területével kapcsolatos bizonytalanságot csökkenti. De lehet, hogy mégsem minden esetben.
A „Hogy vagy?”-dilemma
Bizonyára mindannyian számtalanszor feltettük már ezt a kérdést, és számtalanszor vágtuk rá, mintegy automatikusan, hogy „Kösz, jól”. De megtudtuk-e minden esetben, hogy is van a másik, akit ezzel a kérdéssel megtaláltunk? Persze, hogy nem, száz esetből 90-95 alkalommal a „Kösz, jól” válaszból legfeljebb annyi derült ki, hogy
- 1. az illető tud beszélni, sőt beszél magyarul, és
- 2. hajlandó szóba állni velünk, legalábbis a társadalmilag elvárt minimális érintkezés szintjén.
És ez egyáltalán nem baj, a „Hogy vagy?” formula egyszerűen nem arra való, hogy megtudjuk, mi van a kérdezettel anyagilag, érzelmileg, szociálisan, milyen kedve van aktuálisan, mint ahogy a „Jó napot!” sem azt jelenti, hogy mélyen és szívből szeretnénk, ha a másiknak prímán alakulna a napja, csupa kellemes élménnyel, pozitív találkozással és sikeres problémamegoldással szegélyezve.
Az ilyen típusú társalgási fordulatok egyszerű sablonok, amiket különösebb szellemi erőfeszítés nélkül tudunk előhúzni egy-egy váratlan találkozás esetén is. Igazából nem az érdemi, tartalmas kommunikáció részei, csak megteremtik annak lehetőségét, kijelölnek egyfajta szimbolikus kezdőpontot. Mint az angoloknál a híres „How do you do?” köszöntés, melyre a válasz, számunkra kicsit paradox módon, csak annyi: „How do you do?”
Kapcsolatfenntartó kommunikáció
Az efféle társalgási sablonok ugyanis nem a kommunikáció információátviteli funkcióját szolgálják, hanem valami mást, jelesül a kapcsolatfelvételt vagy a kapcsolatfenntartást. Ami természetesen legalább olyan fontos, mint valami új ismeret közlése, hisz az egyének vagy csoportok közti kapcsolatok nélkül a szűkebb értelemben vett, információközlésként meghatározott kommunikáció nem is létezhetne. Ha valaki eleve nem áll szóba velünk, annak nem mondhatjuk el, hogy épp válófélben vagyunk, egy közös ismerősünknek holnap lesz a születésnapja, vagy húzódjon fedett helyre, mert fél órán belül nagy vihar várható.
Ezért természetes, hogy sokszor akkor is kommunikálunk másokkal, amikor mondanivalónknak nincs is igazi újdonságértéke, egyszerűen csak azért, hogy jelezzük, még megvagyunk, még van köztünk valamiféle (munkatársi, ismerősi, baráti, családi, romantikus stb.) kapcsolat, hogy gondolunk rá, számon tartjuk, és egyáltalán, hogy számít nekünk a köztünk fennálló kapcsolat.
Így ami elsőre sokszor csak üres fecsegésnek, tartalmatlan (vagy csak érdektelen) szócséplésnek látszik, annak ott és akkor fontos szerepe lehet a résztvevők közötti kapcsolat fenntartásában. Mint a családon belüli viszonyoknál: az ember nem feltétlen azért hívja fel kétnaponta pl. az anyját, mert valami fontos történt vele, vagy fontos híreket vár tőle, csak jelezni akarja, hogy jól van, ahogy a kapcsolatukkal is minden rendben. És e tekintetben már csaknem mindegy, mi is a téma, a tegnapi ebéd, a nemrég látott film, vagy az idegesítő szomszéd, aki már megint szombat reggel fúrja a falat.
És ha valaki még nem az ismerősünk, nem része személyes kapcsolathálónknak, de szeretnénk, ha az lenne, a kapcsolatfelvétel is hasonlóan sablonos, társalgási fordulatokkal kezdjük, legalábbis ez a tipikus. (Kurt Vonnegut ,,Kékszakáll” című regényében épp egy ellenpéldával találkozhatunk, mikor az idős festőművész birtokára tévedő fiatal nő így szólítja meg a férfit: „Hogy haltak meg a szülei?” Azért a legtöbben nem így ismerkedünk.)
A biztonság esélye
A „Hogy vagy?” és a „Miújság?” típusú, kissé üresnek ható nyelvi klisék azért jók a kapcsolatok kiépítésére és ápolására, mert nagyjából kockázatmentesek. Ha a másik, még ismeretlen fél nem akar velünk beszélgetni, ismerkedni, vagy egy ismerősünk épp ott és épp akkor inkább kitérne előlünk, akkor sem lesz túl kínos a helyzet, hisz ezek a kérdések felfoghatók egyfajta köszönésnek, vagy annak kiterjesztéseként, és a megszólítottnak sem kell érdemben reagálnia rájuk, ha nem akar.
Sablonkérdésekre vannak jól bejáratott sablonválaszok, melyek segítségével úgy lehet kihátrálni egy kényelmetlen, nem kívánt kommunikációs helyzetből, hogy közben nem sértjük meg vele a másikat. Ilyen értelemben a „Miújság?”, „Minden oké!” páros a társadalmi etikett része, hívhatjuk akár udvariasságnak is, mert utána nyugodtan el lehet lépni a másiktól, lelkiismeret-furdalás nélkül. Ugyanakkor ezek a fordulatok lehetnek egy hosszabb, immár érdemi kérdéseket érintő kommunikációs alkalom felvezetései, melyek segítségével a felek tisztázzák, hogy igen, lehetséges, hogy ezeken túl is szóba álljanak egymással. A társalgási sablonokkal vagy az üres fecsegéssel is kommunikálunk, leginkább azt, hogy képesek vagyunk kommunikálni. És gyakran azt is, hogy szeretnénk.
Megbízhatóság és érvényesség
A rutinból kimondott, közhelyes kérdések és válaszok esetén felmerül egy érdekes, a szociálpszichológiából és társadalomkutatásból is ismert (utóbbinál módszertani) kérdés. A megbízhatóság és az érvényesség különbsége, ill. egymást gyengítő volta.
- Ugyanis egy kérdést (kérdőívben, interjúban, terápiás beszélgetésben) akkor tekintünk megbízhatónak, ha azt hasonló körülmények között, hasonló személy(ek)nek feltéve, nagy valószínűséggel hasonló válaszokat kapunk.
- És akkor érvényes, ha a válaszból valóban azt tudjuk meg, mint amit szeretnénk.
Mert ez utóbbi nem evidens. Ha pl. sok embernek feltesszük a kérdést, hogy „Alkoholista-e ön?”, akkor 95-98% vágja rá, hogy „Á, dehogy!”, esetleg „Hát megiszom a magamét, de csak mint mindenki”. Mert a kérdés egyszerűen nem az alkoholizmus meglétét méri, hanem a vele kapcsolatos tipikus attitűd, a tagadás elterjedtségét. Sablonos kérdésre sablonválasz, erősen függetlenedve a tényleges helyzettől. Vagyis az alkoholbetegségre a direkt rákérdezés nagyon megbízható, amennyiben rendre és igen nagy valószínűséggel kapjuk meg ugyanazt a választ, de teljesen érvénytelen, mert semmit nem tudunk meg arról, ami valóban érdekelne minket.
A megbízhatóság és az érvényesség kettőse úgy működik, mint egy libikóka, egy kérdés minél megbízhatóbb, annál kevésbé érvényes, és minél érvényesebb, annál kevésbé megbízható. Az előző példánál maradva, ha rákérdezünk, hogy a válaszadó mikor, milyen rendszerességgel, miket szokott inni, és időnként érez-e sóvárgást az ital után, akkor egy reálisabb képet kaphatunk a függőségéről. Vagyis érvényes lesz az eredmény, mert a kérdésekkel „közel mentünk” a konkrét helyzethez. De épp ezért, ha pont ugyanezeket a kérdéseket tesszük fel egy hasonló helyzetben lévő másik személynek, korántsem biztos, hogy hasonló eredményre jutunk. Mert nem volt elég személyre és helyzetre szabott a megközelítésünk. Vagyis az ilyen kérdéscsokor érvényes, de kevéssé megbízható. Társalgási sablonjaink pedig ebben a koordináta-rendszerben nagyon megbízhatóak (ha megkérdezünk valakit „Hogy van?”, szinte mindig azt válaszolja, hogy jól), de ezért nagyrészt érvénytelenek. Egy „Hogy vagy?”-ra ugyanis elenyészően kevesen kezdenek rögtön a magánéletükről mesélni, vagy húznak elő kórházi zárójelentéseket. (Bár a pozitív történéseket, hogy, mondjuk, gyereke született vagy nyert a lottón, nagyobb eséllyel vezeti elő bárki.)
Az Orwell-párhuzam
George Orwell ,,1984„ című regényében szerepel az újbeszéd (newspeak) kifejezés, ami arról szól, hogy abban a fiktív totális diktatúrában a hatalom úgy alakítja át a nyelvet (főleg durva egyszerűsítésekkel), hogy ne is lehessen államellenes gondolatokat megfogalmazni és kimondani. Sőt, az a cél, hogy az emberek minél kevesebbet gondolkodjanak beszéd közben, ahogy a hatalom egyik képviselője fogalmaz,
a beszéd forrása ne az agy, hanem leginkább csak a gégefő legyen. Azaz mindenki ismételje gépiesen a hatalom aktuális üzeneteit, reflexió nélkül, gondolkodjon és beszéljen azok sablonjaiban.
Ezek persze a mindennapokban gyakran használt társalgási sablonszövegeink eltúlzott változatai (amit a diktatúrák természetesen mindig is előszeretettel használtak), de egyúttal figyelmeztetnek arra, hogy e sablonokat a helyükön, funkciójuknak megfelelően kell használnunk.
Azaz kapcsolatok kialakítására és fenntartására, annak jelzésére, hogy elfogadjuk a társas érintkezés etikettjét, hogy képesek és alapvetően hajlandóak vagyunk a másikkal való kommunikációra. De a csevegés még nem feltétlen beszélgetés, a sablonkérdéseket és sablonválaszokat az érdemi (valódi információkat közvetítő) kommunikáció felvezetésére, segítésére használjuk, és ne a helyett. Mert az efféle fordulatok önmagukban nem felesleges fecsegések, csak ha annak használjuk őket. És a legsablonosabb társalgásban is ott a nem szóbeli, metakommunikáció (mimika, gesztusok, hanghordozás stb.), de ez már egy következő téma.
Bácsván László
szociológus
A cikk a Patika Magazinban jelent meg. Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
2024. március
