Egyén a közösség ellen – Társas dilemmahelyzetek

0
392
Fotó: 123rf.com

„Ti mind egyéniségek vagytok!” – mondja a címszereplő a Brian élete című Monty Python-filmben, mire a tömeg egyszerre kiáltja: „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!” Pedig tényleg. És ennek megfelelően hajlamosak vagyunk egyéni (és rövid távú) érdekeinknek megfelelően cselekedni, akkor is, ha ez hosszabb távon már nem jó a közösségünknek, így persze nekünk sem.

A társas dilemmák tehát olyan helyzetek, amikor az egyén és a csoport vagy közösség érdekei ütköznek, és ami egyénileg mindenkinek jobb lehet (vagy legalábbis annak tűnik), az hosszabb távon mindenkinek rosszabb lesz. Erre egy ma már klasszikus példa Hankiss Elemér Társadalmi csapdák című könyvéből a „közlegelők tragédiája”. Az eredetileg Garrett Hardin amerikai ökológustól származó példázatban adott egy legelő, mely tíz tehenet képes eltartani, azaz tíz gazda egy-egy jószágát. De egyszer csak az egyik gazda kihajt még egy tehenet, így mindegyiknek kevesebb fű jut, és kevesebb tejet adnak. Csak az a gazda jár jól, aki két tehenet legeltet, mert neki így is több teje lesz. Erre aztán a többiek is elkezdenek két állatot kihajtani a legelőre, egész addig, míg végül mindenkinek kevesebb teje lesz, mint eredetileg, azaz bár mindenki egyénileg akart jobban járni, végül együtt jártak rosszabbul. (Ezt a fajta problémakezelést, vagy inkább problémagenerálást hívják a matematikában mohó algoritmusnak.)

Azaz a társas dilemmákban jellemzően a közjó ütközik az önérdekkel, és az önérdek mentén a szereplők elkezdik nem betartani az addigi megállapodásokat. Így ezek a dilemmák igazából társas csapdahelyzetek, melyekből néha igazán nehéz kilábalni.

Az önzés lélektana

Nyilvánvaló, hogy az ember létezéséhez hozzátartozik némi természetes önzés, hiszen evolúciósan, de a mindennapokban is szükség van rá a túléléshez, legyen szó az iskolai, munkahelyi előrejutásról, vagy épp a párkapcsolatok dinamikájáról. Ugyanakkor persze az altruizmusnak, vagyis önzetlenségnek ugyanúgy vannak előnyei. Hiszen ha az egyén képes mások érdekében is cselekedni, ezt elvárhatja a többiektől is, azaz kialakulhat egy olyan csoportszolidaritás, mely szintén segít a túlélésben. Egyszerűen arról van szó, a mindennapokban az is fontos, hogy ne csak a saját érdekeinket nézzük, de adott esetben számíthassunk mások segítségére is, hisz időnként erre mindannyian rászorulunk.

Így aztán a társas dilemmákban is megjelenő önzőség egyfajta rövidlátásként is értelmezhető, mert hosszabb távon az önző módon viselkedő érdekeit is sérti. Ha egyvalaki jobban akar járni, mint a többiek (lásd a közlegelők példáját), azt még elviseli a közösség, de ha épp az önzésből kiindulva, mindenki jobban akar járni, akkor azt már nem, vagy csak nagyon nehezen.

Önzőnek lenni tehát értelmes és természetes viselkedés, de csak bizonyos határok között, ezért kellenek a szabályok és a megállapodások. Mint Thomas Hobbes angol filozófus is megállapította: természeti lényként az ember embernek farkasa, ami viszont mindenkinek rossz, mert ugyan én bármit megtehetek a szomszédommal, de cserébe ő is velem. Így aztán az emberi társadalmak hajnalán szabályokat kellett hozni (meg egy „főhatalmat” magunk fölé emelni), hogy az emberi önzés ne legyen korlátlan, és ne vezessen korlátlan erőszakhoz. Vagyis a közjó helyett a kontrollálatlan „közrosszhoz”.

A társas dilemmák típusai

Bár a társas dilemmák látszólag rendre ugyanazon logika és dinamika mentén működnek, de ebből csak az első igaz. A dinamikájuk ugyanis minimum kétféle lehet:

  • Aktív: ez talán a legjellemzőbb típus, amikor az egyes emberek megtesznek valamit, ami ugyan ellenkezik az akár közösen lefektetett, akár valamiféle hatalom által diktált szabályokkal, de a pillanatnyi helyzetértékelés ezt felülírja. Ha pl. mindenki csak egy kicsivel parkol arrébb egy zsúfolt parkolóban az indokoltnál, a végén néhány autónak már nem lesz hely. Mert a parkoló is egyfajta közlegelő, olyan közös erőforrás, mely csak korlátozottan áll rendelkezésre, így aztán minél többen, minél inkább túlhasználják, annál többeknek okoznak vele nehézséget, ha maguknak pont nem is. Legalábbis, amíg a parkolni nem tudók, mondjuk, kárt nem tesznek az autójukban.

De nemcsak ez az aktív, cselekvésen alapuló típus létezik, hanem a másik véglet is:

  • Passzív: ez az az eset, amikor az egyén épp a nem cselekvésével indít el egy negatív spirált. Például egy munkahelyen, ha valaki annyit lazsál, amennyit csak bír, akkor a többiek (maguk szerint) jogosan gondolják azt, hogy az nincs rendben, miszerint valaki ugyanannyi fizetésért kevesebbet dolgozik, mint ők. Tehát ők is kevesebbet dolgoznak, és ez az öngerjesztő folyamat addig tarthat, míg a cég csődbe nem megy, vagy az alkalmazottak nagy részét el nem bocsátják.

De ide tartozik a Hankiss által említett „hiányzó hős csapdája” is. Mondjuk, valaki összeesik az utcán, a járókelők meg elmennek mellette, mondván, hogy biztos be van drogozva vagy részeg. Mert odamenni hozzá, hogy mégis, mi a helyzet, pláne mentőt hívni már erőfeszítés, amit tegyen meg valaki más. Senki nem akar „hős” lenni, pláne nem szélsőségesebb helyzetekben, mondjuk, ha valakit épp vernek a szeme láttára. De ha ez lesz az általános mentalitás, akkor az sem igen számíthat segítségre, aki maga nem nyújtott segítséget egy bajban lévőnek. A hiányzó hős csapdája valójában megint csak az önzésről és az ebből adódó szolidaritáshiányról szól. Ilyen értelemben „a hős hiánya” egy nem szándékolt következménye a kollektív cselekvésnek (vagy ez esetben nem cselekvésnek), hisz senki sem akarta azt az eredményt, ami végül bekövetkezett, ugyanakkor nem cselekedett senki a helyzet diktálta módon.

A NIMBY-elv

A társas dilemmák egy jellegzetes és sajátos típusát a környezettel, környezetvédelemmel kapcsolatos problémás kérdések jelentik. Hiszen elméletben szinte mindenki elismeri, mennyire fontos a környezetszennyezés mérséklése, de a gyakorlatban meg tele van a város olyan autókkal, amikben csak egyvalaki ül, hisz ez így kényelmesebb, mint a tömegközlekedést használni. Vagy mindenki érti, hogy van értelme szelektíven gyűjteni a szemetet, de ezt lehetőleg kezdje a szomszéd, mert annak, ha én magam teszem ezt, önmagában úgy sincs jelentősége. (És önmagában nincs is, de ha mindenki egyesével így cselekszik, annak már igenis lehet.) Angolul ez a NIMBY-elv, avagy dilemma, azaz a Not In My Backyard! (Ne az én hátsó udvaromban!) szemlélete, mely szerint persze, hogy le kell valahol rakni a szemetet, csak ne a közelembe. Persze, hogy valahova kell erőművet építeni, hisz nálam sem petróleumlámpával megy a mikró, csak ne a környékünkre, és így tovább, az elv tetszőleges témákra kiterjeszthető. (Mint Douglas Adams Galaxis útikalauzában, ahol az űrhajók az MVP-generátorral lesznek láthatatlanok. A rövidítés ugyanis azt jelenti, hogy Más Valaki Problémája, amit, ugye, már nem is látunk, hisz nem ránk tartozik.) A NIMBY klasszikusan a felelősség áttolásának, áthárításának elve, a „fogjuk meg és vigyétek” mindennapi bon mot alkalmazása konkrét, jellemzően környezeti konfliktusokra. Avagy már megint a hiányzó hős csapdájánál tartunk. És a kérdés csak annyi, hogy lehet az efféle dilemmákat és hárításokat feloldani, ezekből kiutat találni?

A feloldás lehetőségei

A különféle társas dilemmákat többféleképpen is fel lehet oldani. Az egyik legnyilvánvalóbb út az egyén csoporttagságából fakadó identitásának megerősítése. Ez esetben szimplán arról van szó, minél fontosabb az ember számára az, hogy egy adott csoport tagja (legyen az egy iskolai, munkahelyi, vagy akár vallási közösség), annál kevésbé kerülhet konfliktusba a saját érdeke a csoportéval. Ha pl. az önazonosságomnak szerves és alapvető része a munkám, pl., hogy tanár, mérnök vagy mozdonyvezető vagyok, akkor nem kérdés, hogy ellógnám-e a munkaidőt, ha lehetőségem lenne rá, hisz miért is tenném? Ezt a hozzáállást hívhatjuk egyszerűen elköteleződésnek, ami aztán eleve egy belső hajtóerőt jelent valamit megtenni vagy nem elmulasztani.

Egy másik lehetőség, hogy a társas dilemmák okozta konfliktusokat lejátsszák a felek, azaz a csoport tagjai megpróbálnak valamiféle közös érdeket szolgáló kompromisszumra jutni. Egyszerűen azon józan belátás mentén, hogy az egyéni érdekek minden ellenében való érvényesítése mindenkinek rossz, és akár egy új megállapodással, de a kompromisszum révén relatív nyertes lehet mindenki. A közlegelők példájára visszatérve: ha az érintett gazdák megállapodnak abban, hogy ki mikor hajthat ki legelni két tehenet, és ezt valamiféle rotációban gyakorolják, akkor már rövidebb távon is mindenkinek jobb lehet valamivel. Senki sem fog nagyot nyerni, de rajtaveszteni sem.

És ez már átvezet egy harmadik feloldási lehetőséghez, nevezetesen a szabályok újraalkotásához. A szabályok ugyanis nem egyszerű korlátozások, melyek bármilyen társas szituációban gúzsba kötik az embert, hanem egyúttal a kiszámíthatóság esélyét is hordozzák. Ha az egyének számára világos, hogy mit lehet, mikor és milyen feltételekkel, az tervezhetővé teszi a jövőt. És bár az ember csak részben racionális lény, aki tudatosan készül arra, mi várható, hisz az érzelmei, megérzései, pillanatnyi impulzusai is vezetik, de részben azért igenis racionális. Aki képes felismerni az érdekeit, képes alkalmazkodni szabályokhoz, különösen, ha azok létrehozásában maga is részt vehet. Így aztán a társas dilemmák, ha nem is elkerülhetővé, de feloldhatóvá válhatnak.

Mert efféle dilemmák mindig lesznek, majdnem minden emberi közösségben, az egyéni önzés és a jövővel csak részlegesen tervezés ugyanis meghatározó emberi tulajdonság. De nem kell mindent meghatározónak lennie.

Bácsván László

szociológus

A cikk a Patika Magazin Rejtvényújságban jelent meg.

2024. január-február