Bogányi Gergely zongoraművész már 6 évesen különdíjat nyert egy országos zongoraversenyen. Életében, munkájában, zenéjében – mert szerinte ez egy és ugyanaz – egyik védjegye az újítás. Ezt megtapasztalni elég csak beülni a koncertjére.
– Már 4 évesen zongoráztál, ez teljesen elbűvölő és nagyon ritka.
– Igen, ez tényleg egyedi dolog. Azt hiszem, úgy lettem tervezve, hogy zenész és zongorista legyek. Vagyis inkább zongorista és zenész. Egyszerűen ez az egyenlet egy előre megfontolt szándékkal volt összerakva, hogy én egy olyan családba szülessek bele, ahol a zene központi kérdés volt, ill. a zenei nyelv volt az anyanyelvem.
– Tehát előbb zongoráztál, mint ahogy írni tudtál?
– Persze. Még annál is tovább mennék, előbb voltam zenész, mint bármi más. Előbb voltam a zenei világban, mint az itteni világban.
– És ez neked természetes volt?
– Igen, először is természetes volt, másodszor is ez volt és most is az élet maga. Tehát nincs így külön zenész énem. Vannak hobbijaim, ahogy szokták modernül mondani, ezeket nem szeretem, mert nincsen ilyen. Egy dolog van, az élet maga, aminek a központi kérdése az én szemszögömből nézve a zene.
– És ezt soha nem érezted valamiféle kényszernek?
– Nem, ez körülbelül olyan, mint az embernek a szívdobogás, tehát nem érzi soknak, nehéznek vagy terhesnek. Persze néha egy-egy megerőltető felkészülésnél az ember szíve, mondjuk, erősebben dobog, és akkor egy kis fájdalomérzet vagy nehézségérzete természetesen van. De ettől a zene még maga az élet, maga a létezésnek az esszenciája az én nézőpontomból tekintve.
– Az, hogy valaki 30 évesen Kossuth-díjat kap, az valami csodálatos!
– Igen, minden díj és siker annak az őserőnek köszönhető, ami bennem megvolt a kezdetek kezdetén. És persze annak, hogy azokat a képességeket aztán megpróbáltam maximálisan fejleszteni és kiaknázni.
– Egyáltalán, már okozott neked a zene fájdalmat?
– Rengeteget. Hiszen a zene a lélek mélységeit érinti, a lelkek szférájában mozog, és az a terület nem a mostani értelemben vett felszínes boldogságról szól, a felszínes és üres boldogságról, hanem az életnek az igazi territóriumát érinti. És ezek egyáltalán nem mindig boldog érzelmek, hanem igenis sokszor rendkívül fájdalmasak. Ilyenkor a fájdalom és a gyönyörűség sokszor egyszerre van jelen. És ezért mindig kompenzálásra kerülnek. Például a mélyérzet mindig párhuzamosan van jelen egy-egy mélyebb és nehezebben emészthető érzelem mellett. Vagyis mégiscsak alapvetően jó élmény megélni akár egy fájdalmat is, mert az nem egy üres, nem egy felszínes és értelmetlen fájdalom vagy küzdelem, hanem ezek mellett ott van az, hogy mégiscsak jó érzés átélni, hiszen gazdagodik tőle az ember.
– Tehát ezt mi, egyszerű halandók is meg tudnánk tanulni?
– Ezt mindnyájan tanulgatjuk. A zenészeknek ebben előnyük van. Az igazi zenészeknek, mert a zene világa direkt módon kommunikál a szellemivel, a lelkekkel. Igen, a lelki érzékenységgel. Nekünk, zenészeknek könnyebb vagy egy picit természetesebb ez a világ. Az előadó-művészet meg arról szól, hogy ezt a világot közvetítsük minél hatékonyabb módon a közönség felé. Azért, hogy ők is átélhessék ezeket a mitikus, de közben nagyon is valós, mégis ritkán megfogható élményeket, érzéseket. Nekem ez központi kérdés. Nekem ez az életemnek egyik központi aspektusa. Az összes hangversenyem is erről vagy ilyesmiről szól, mert úgy gondolom, hogy mégiscsak ez az előadó-művészet legfontosabb kérdése, és sokszor ezt is, a mai rohanós, modern világban felszínesen kezelik. Én ezt sosem teszem így, régebben ösztönösen nem, most meg már tudatosan sem kezelem ezeket felszínesen.
– Igen, amikor az előadó-művészetből elsősorban üzletet csinálnak, akkor az már abban a pillanatban más lesz.
– Pontosan így van, és most már nemzetközi szinten is bárkiből lehet úgymond „híresség”, de ez azért régen egyáltalán nem volt így. Ez az utóbbi néhány évtized mellékterméke. Mert mindig voltak értéktelenségek, és mindig voltak olyan idők, helyek, ahol az értékek nem a helyükön voltak, de azért – nyugodtan kijelenthetjük – olyan értékválság, mint amilyen most van, az soha a világtörténelemben eddig nem volt. Nekünk, művészeknek ezért még nagyobb felelősségünk van éppen ebben a helyzetben éppen ezt a dolgot hangsúlyozni.
– Talán ezért is vagy olyan, hogy mindig valami újat akarsz. Mindig ez a törekvés benned?
– Igen, az újítás vágya mindig bennem volt. Akár legyen az egy hangverseny újfajta megközelítése, stílusa, lebonyolítása (amit pl. most is csináltam, hogy a közönség választja ki a darabokat). Vagy akár a hangszernek az új megközelítése. Ezek mind, kivétel nélkül, egy belső inspirációból táplálkoznak. Ami az életünknek a központja, az életünk. Nem pedig valami felszínes dolog. Nekem az egész életem erről szól.
– És akkor itt feltétlenül beszéljünk erről a világra szóló újításról, a zongoráról.
– Igen, ez része a tevékenységemnek, és elgondolkodtam, miért van az, hogy több tízmillió zongorista van a Földön, és senkinek nem jutott eszébe. Egyetlenegynek sem. De nekem igen. Azért, mert ez a fejlesztés túlmutat az emberen. Tulajdonképpen ez végképp nem csak egy materiális dolog, az is, természetesen, de a vezérfonala ennek az egész dolognak egy olyan eszme, hogy ennek a hangszernek meg kellett születnie ebben a történelmi pillanatban, és itt, Magyarországon. Most is éppen Írországban vagyok, és mindenki csodálkozik, hogy én milyen szinten tudom képviselni a magyar értékeket, a magyar kultúrát.
– Mert te magad is az vagy.
– Én is, igen, egész életemben az voltam és most is az vagyok, és nekünk ez része a feladatunknak, hogy a saját értékeinket, a saját kultúránkat is meg tudjuk mutatni. Innen, külföldről nézve tényleg világhíresek és értékes hibridek vagyunk a kulturális területeken. És nagyon sokszor látjuk kívülről, hogy milyen óriási érték van a kezünkben, amit otthon, a mindennapok sűrűjében nem is látunk vagy nem érzünk át annyira.
– És szerinted külföldön látják ezt bennünk?
– Külföldön ezt látják bennünk, és ez egy olyan örökség, ami alapvetően nagyon erős és nagyon jó, mégis folyamatosan erősíteni kell és újból bizonyítani. És jó érzés azt is látni, amikor egy egész közönséget, ötszáz vagy ezer embert meggyőz az ember arról, hogy mi egy igazi értéket felmutató kultúrnemzet vagyunk.
– Igen, mert a kultúra és a tudás alkalmas erre, hogy ezt bebizonyítsa.
– Pontosan, a kultúra meg a tudomány, esetleg még a sport, ahol mi is világszinten rajta vagyunk a térképen. De ezekből talán az egyik, ami igazán erős, az a kultúra, ami nem annyira materiális szinten, hanem inkább a szellemi térben van jelen.
– Annyi mindent csinálsz, mi a titka az időmenedzselésednek?
– Az időmenedzselésem sok kívánnivalót hagy maga után, sajnos, még így is, legalábbis én így érzem. Egyébként szerintem az időmenedzselésnek a titka Szent Ágostonnak a Vallomások című művében van leírva, amikor az idő folyásáról elmélkedik. Ez egy olyan mellbevágóan találó értekezés az időről, ami engem azóta foglalkoztat, amióta én erről először olvastam. Mert ott egészen közérthető módon fantasztikus mélységeket érint meg az idő múlásával kapcsolatosan. És az én időmenedzselésemnek nagyon is köze van ehhez a megközelítésnek.
– A tervekről hallhatunk valamit?
– Most egy háromrészes koncertsorozatot indítottam a Zeneakadémián, aminek az első hangversenye le is ment, és a másik kettő jön majd októberben és novemberben, ahol azt az újítást hozom, hogy maga a közönség választja ki a darabokat. Chopinnek több mint kétszáz zongoraműve van, így egyrészt interaktív lesz a koncert, másrészt rendkívül izgalmas, hogy ki mit szeretne hallani, harmadrészt nem kis felkészülést igényel az előadó részéről.
– Van valami, amit kiiktatnál az életedből, hogyha tehetnéd?
– Inkább az arányokat tudnám egy kicsit jobban elképzelni. Például ami biztosan ideg- és lélekölő, az az adminisztráció, ami a robotmunka része. Az adminisztráció maga egy fogalom, ami nem önmagában jó vagy rossz. Vannak olyan aspektusai, amik szükségesek, azt mondhatnám, hogy még élvezem is, tehát pl. azt, ahogyan most is beszélgetünk. Vagy pl. amikor az ember gondolkodik és leveleket ír. Vagy sokan azt mondják, hogy a koncert szervezése vagy az abban való részvétel nem a művész feladata. Lehet ebben valami, meg lehet így is közelíteni, de úgy érzem, hogy mégiscsak az is egy kicsit a művész feladata, mert mi nem robotok vagyunk, akik megkapják automatikusan a telefonjukra a repülőjegyet, automatikusan elviszi őket a repülő, utána automatikusan elviszi a taxi a szállodába, utána a másik taxi a koncertterembe, automatikusan eljátsszuk a műsort, automatikusan megkapjuk érte a pénzt, és akkor automatikusan repülünk a következő helyre. Nagyon sokan így csinálják. De nem lehet így csinálni. Én legalábbis nem tudom ilyen üzemmódban csinálni. Én benne vagyok döntésszinten a dolgokban, és ezért sokkal több energiát és sokkal több időt is igényel, de én így érzem helyesnek a működésemet.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
Fotók: Gergely Bogányi Facebook oldal
Az interjú a Patika Magazinban jelent meg! Keresse a magazint minden hónapban a gyógyszertárakban!
