Elrepíteni a rajongókat egy másik világba – Beszélgetés Edvin Martonnal

1662

Én is a 2006-os torinói olimpiai játékokon lettem rá figyelmes. Hogy kerül egy magyar hegedűművész a világbajnok jégtáncos mellé? Edvin Marton azóta is mindig azt a „pluszt” keresi, hogyan tudja meglepni, megajándékozni, ámulatba ejteni közönségét. Mivel sokkal többet van külföldön, mint itthon, ezért körülveszi egy olyan titokzatosság, ami még inkább elvarázsolja rajongóit.

Névjegy
Csűry Lajos Edvin néven született Ukrajnában. Tanulmányait a moszkvai, New York-i, bécsi, budapesti Zeneakadémiákon végezte. Számtalan komolyzenei versenyt és díjat nyert, majd átváltott a crossover stílusra. Igazi világsikere az volt, amikor 2006-ban Jevgenyij Pljuscsenko világbajnok korcsolyázót kísérte saját zenéjével, személyesen a jégen hegedülve. Közös munkájuk azóta is tart. Szerte a világból kapja a felkéréseket. Nemrég tért haza családjával egy kétéves amerikai szerződést követően. Felesége a Miss Balaton 2005 cím nyertese, Gombosi Adrienn. Két gyermekük van.

 

  • Igaz, hogy hétévesen már Mozartot játszottál?

Ezt a szüleimnek köszönhetem, akik tanárok voltak a zeneiskolában Kárpátalján, ahol mélyszegénységben születtem. Anyukám is, de főleg apukám nagyon szigorú volt. Mint minden gyerek, én is mentem volna játszani, focizni. Csak nekem volt labdám az utcában, úgyhogy minden gyereknek meg kellett várni, amíg befejezem a gyakorlást.

  • Tetszett neked a zenetanulás, vagy kényszer volt?

Kényszer volt.

  • És mikor fordult át?

Nagyon későn. 14 éves voltam, Moszkvában tanultam, ahová 500 gyerekből egyedüliként vettek fel, és még mindig nem szerettem az egészet. Az egyik koncert után, amikor már szimfonikus zenekarral játszottam, jött egy nagyon szép lány az öltözőbe és azt mondta, hogy csodálatosan játszom, mennyire fantasztikus élmény volt ez a számára. Akkor éreztem azt, hogy valamit adok az embereknek, valami különlegeset, amit csak én tudok átadni nekik, és ez valamilyen értéket képvisel a számukra. Amíg a színpadon játszom, elviszem őket egy másik világba, ahol jól érzik magukat és ezt a csodát együtt élem át velük.
Ettől kezdve tudatosan készültem arra, hogy hegedűművész leszek. És ha már készülök rá, a legjobb szeretnék lenni.

 

  • Tudatos volt a szüleidtől, hogy több országban is tanultál?

Nagyon fontos, hogy több iskolát ismerjen meg az ember, mindenhol valami mást tanul. Az első 3 évet a szüleimnél tanultam Huszton. Mígnem egyszer Ungváron játszott a híres hegedűművész, Leonyid Kogan. Koncert után odamentünk gratulálni és apukám megkérte, hogy 2 percre hallgasson meg. Nagyon kedves volt és azt mondta, 1 percet ad. Talán 20 másodpercet játszottam és közölte, hogy Moszkvába kell mennem tanulni. Tehetséges vagyok és szeretne segíteni. Még nagyon sokat fogok elérni, mondta apukámnak. Elutaztunk Moszkvába és még ott is gyakorolt velem. Szolfézsból egyest kaptam a felvételin, de odatelefonált, hogy ezt a gyereket vegyétek fel feltételesen egy évre és örüljetek annak, hogy ahonnan ő jön, tudja, hogy egyáltalán a zongorának hány lába van, nemhogy ilyen szépen játszik a hegedűn. Egy év alatt négyesre javítottam a jegyemet. 17 éves koromig Moszkvában voltam a kollégiumban, 16-an voltunk egy szobában 7–14 évesek. Nagyon keményen zoknit kellett mosni az idősebbekre.

  • Mi a különbség az iskolák között?

Moszkvában megtanultam a technikát, a vonókezelést. Mennyire tudjuk gyorsan, hajlékonyan mozgatni a bal kezünket, az ujjainkat.
Az amerikai iskola megint más. Amikor odamentem már kész hegedűművész voltam, ott már sokat nem tudtam tanulni. Viszont az önbizalmamat tudtam erősíteni, a színpadi megjelenésemet csiszolni.
A Juliard iskola egy koncentrációja a nagy tehetségeknek. Előtte Budapesten, Salzburgban, Bécsben is megnyertem a házi versenyt, az európai versenyt, nagyon sok mindent. Odakerültem és észrevettem, hogy a többi 19 ember is ugyanilyen, úgyhogy mással kellett kitűnnöm. Elkezdtem zenét írni és karvezetői szakon tanulni. Ott, azon a szinten azzal már nem lehet kitűnni, hogy nagyon jól hegedülsz, hanem hány nyelvet beszélsz, még mit tudsz. Ha tudsz hegedülni és zenét is írni, akkor több lehetőséged lesz. Ebben az irányba indultam el és ez nagyon bevált.

  • Hogyan kezdted el a crossover stílust?

Nagyon megszerettem a rockzenét, és elkezdtem ebben a stílusban komponálni. Amikor lediplomáztam, csináltam egy quartettet 3 lánnyal. Majd egyszerűen felhívtam Bachreinben a Le Meridien szállodát, mert láttam, hogy 5 csillagos szállodában mindig van élőzene. Örültek neki és leszerződtettek. Utána Dubaiban, az első hétcsillagos szállodát a mi fellépésünkkel nyitották meg, ott is zenéltünk 13 hónapig nagy sikerrel. Ott hallott a Brunei hercegnő is, akivel 6-7 hónapig szerelemben éltünk. Ott ismertem meg Oliver Hönert is, aki a producere volt az Art on Ice című shownak Zürichben, aki felkért, hogy komponáljak egy nyitányt a showra. A 4 sarokban álltunk a jégen és élőben játszottunk. Ugyanazon a gálán Pljuscsenko is fellépett. Mivel tudtam oroszul, elkezdtünk beszélgetni. Így kezdődött a vele való munka és barátság. 2006-ban az olimpián az én zenémre futotta a kűrjét, azóta több mint 40 aranyat nyert az én zenémre korcsolyázva.

  • Azóta is tart ez a kapcsolat?

Igen. Idén kb. 20 előadásunk van együtt. Kínában, Japánban, Törökországban, Amerikában stb.

  • Itthon a szakma mit szólt ehhez, hogy komolyzenéről átváltottál crossoverre?

Mindig támadtak engem, hogy a pénzért csinálom, a nagyobb közönségért, nem vagyok hűséges a komolyzenéhez. Pedig világversenyeket nyertem és felléptem a jelentős koncerttermekben. Egyszerűen szerettem volna továbblépni azzal, amit én komponálok, ami belőlem jön. Mendelssohn Hegedűversenye gyönyörű, szuper eljátszani, de van még 2 millió hegedűművész, aki gyönyörűen eljátssza. De az Ice Symphony, a Tosca Fantasy vagy a Fanatico, azok az én műveim, az én lelkem, az én zeném.

Most készülök a Rock Symphony új lemezem kiadására, ahol olyan feldolgozások is lesznek, mint a Coldplaynek a Clocks, a Metallicának a Nothing Else Matters, és a Queennek a Bohemian Rhapsody. Illetve saját számok természetesen. A lemezbemutató koncert, a Rock Symphony show április 17-én a Budapesti Kongresszusi Központban lesz.

  • Itt fogsz játszani a Stradivari hegedűvel. Mi olyan különleges benne? Miért nem tudták 1700-tól mostanáig felülmúlni a hangzását?

Auer Lipót, egy magyar származású szenzációs hegedűtanár nevét viseli ez a Stradivari hegedű, amit 500 pályázó közül én kaptam kölcsön. Úgy gondolom, hogy Stradivari már a fát is zseniálisan válogatta, több száz éves drámai erezetű fákat használt. A lakkozása, aranyozása is csodálatos. Mostanra már 600 év esszenciája van benne, beleértve azt a hozzáadott értéket, hogy azóta is zseniális művészek játszottak rajta. Ez egy műkincs, több száz éves történelemmel és a számtalan hegedűművész keze nyomán nagyon felemelő érzés rajta játszani. Örülök, hogy ezt megmutathatom itt Budapesten a közönségnek.

  • Ezelőtt 20 évvel hogy képzelted el a jövődet és most milyennek látod?

Mindenkinek vannak álmai. Az én álmom, hogy minél tovább tudjam ezt az élményt a rajongóimnak átadni, hogy elrepítsem őket az Edvin Marton bolygóra, ahol a virtuozitás a fő elem, a romantika, a szerelem hangzásán keresztül. Ezt szeretném átadni. Szerintem ez az én küldetésem, egyszerűen örömet okozni az embereknek.

  • Mi a titka a sikerednek?

Érzik az emberek, hogy szeretem őket. Szeretnék nekik átadni valami különleges élményt, amikor velem vannak. Olyan élményt kapjanak, amit máskor nem. Szerintem ez a titok. Persze ehhez jól kell tudni hegedülni.

  • Gondolom, kell egy nyugodt családi háttér is.

Nagyon boldog vagyok, hogy anno a Miss Balatonon léptem fel, mint vendég és ott ismertem meg leendő feleségemet, aki akkor 19 évesen megnyerte a versenyt. Fantasztikus dolog, hogy ezt is a hegedűnek köszönhetem, hogy vele összeboronált a sors és mellette ébredhetek minden reggel. Van két gyerekem, 4 és 6 évesek.

  • Ők már fogják a hegedűt?

Nem. Mindenféleképpen legyen gyerekkoruk. Annyira sok minden kell ahhoz, hogy az ember sikeres legyen zeneileg és nem biztos, hogy nekik is megadatik ekkora szerencse. Úgy gondolom, hogy 99%-a hatalmas szerencse és 1%-a tudás. Ha nincs meg a kellő személy, akivel találkozol, ha nem úgy alakul az életed, ha nem kerülsz bele ebbe a szerencsecsillagzatba, akkor nehéz. Nekünk a sport, a zene volt arra, hogy kitörjünk. Ma már más lehetőségek is vannak. Mint szülő azt akarom, hogy a gyerekeknek biztonságosabb legyen az életük. Tudok nekik annyit segíteni, hogy ne kelljen a szerencsére alapozniuk. Nagyon sok jó zenészt ismerek, akik egyszerűen napról napra élnek. Sajnálom, hogy ez így van. Nem tudták azt a pluszt elsajátítani. Ma már nem elég, hogy jó vagy, kellenek a nyelvek, kellenek a kapcsolatok, kell valami plusz. Több lábon kell állni. Én létrehoztam pl. egy ügynökséget is Amerikában, ami viszont rengeteg munka és felelősség. De nem szabad csak a szerencsére várni. Mi keressük is a szerencsét, sokat dolgozunk érte, mert az nem csak úgy jön.

Dr. Szarvasházi Judit