Ami a világot megmentheti…

0
794
Umbria gyöngye (Vészabó Noémi festménye)

Az április hónapban van valami megbocsátható, valami, ami különbözik az év többi hónapjától.

Tudjuk, hogy milyen szeszélyes az időjárása, hol esik, hol fúj, hol nyár van, hol visszacsúszik a téli hidegség… Mégis mindezeket elnézzük áprilisban, mert így szeretjük. Érdekes, hogy a többi hónapban jellemző az emberekre – úgy általában –, hogy panaszkodnak: nyáron túl meleg van, télen meg túl hideg, pedig ezt érdemes tisztelni, hiszen azért van nyár és tél, jó esetben. Egyébként a hónapot Mars isten kedveséről, Vénuszról nevezték el, akit Aperirének is hívnak. A neve magyarra fordítva nyitást, megnyitást jelent, és tökéletesen illik a hónaphoz az elnevezése. Ahhoz a hónaphoz, amely mindjárt a „bolondok napjával”, legalábbis a tréfák idejével indul. Kisgyerekkoromban vártuk ezt a napot és igyekeztünk valami kedves huncutságot elkövetni a többiek ellen, és persze ez mindig annak izgalmas, aki elköveti a csínyt. Aztán ahogyan múlnak az évek, a tréfálkozások ideje is lassan megszelídül, eloszlik.

Azt is mondják az áprilisról, hogy szeszélyes, éppen úgy, mint a nők! Vajon csak a nők szeszélyesek, vagy a férfiak is, csak ők nem merik beismerni? Mert, ugye, az nem lenne olyan „pasis” dolog, hogy bizony mindenkinek vannak szeszélyei, hangulatingadozásai, lent-fentjei, éppen úgy, mint az áprilisi időjárásnak: hol ragyog a nap, hol meg esik, hiszen már évezredek óta tudjuk, hogy ami fent van, az a lentihez hasonló. Ahogyan a csillagok mozgása, a mostanában gyakori és különös égi jelenségek, úgy mozdul szívünk is minden bolygóra, évszakra, és, ugye, változnak az évszakok. Az áprilisban van még valami a szabadságból is.

Mintha a márciusi hónapban nem tomboltuk volna ki magunkat rendesen, és átvisszük ezt a különös érzést az áprilisra. Az emberek mindig vágynak a szabadságra, de félnek is tőle, mert a szabadságban benne van az ismeretlen, a végtelenség, éppen ezért az emberi lelkük fél, így inkább a nyugodt rabságot választják maguknak. Pedig az ember nem pusztán szabad, hanem lehet ő maga a szabadság, a szenvedély, a ragyogás, az álom, a bőség. Mindezek ott szunnyadnak bennünk, csak befelé kell haladni, hogy tetten érjük őket.

Igen, lehet, hogy a nők szeszélyesebbek, de ezáltal bátrabbak is, hiszen mernek szenvedélyesek lenni, merik vállalni az érzelmeiket, és – valljuk be – ehhez bátorság kell. Az élethez is.

A legtöbben „leélik” az életet, pedig azt „megélni” kellene!

Az április megtaníthat erre mindenkit, hiszen csábítás is van benne, valami túlfűtött izgalom, valami megfoghatatlan érzékiség. Még nincs nyár, de már elcsomagoltuk téli kabátjainkat, megszínesedtek az utcák, nyílnak a virágok és nyílnak az emberi szívek is, vagy könnyebben éreznek áprilisban. A város kőkockái a délutáni fényben végigsiklanak az utakon és megdobbantják a szív mélyén lapuló vágyainkat, mintha azt üzennék a kövek is, hogy mindennap új élet kezdődik, és minden hajnalban újjászületik a világ, tehát van remény arra, hogy ez egyszer jól vagy jobban csináljuk, mint eddig!

Az életet kétféleképpen lehet élni: számítások szerint vagy költészet szerint. Mindenki döntse el, hogy melyik utat tudja bejárni.

A költészet szerinti élet tele van szerelemmel, repüléssel és zuhanással, van benne valami a csillagporok ködéből, az ismeretlenből, az álmok üzenetéből, játék és komolyság egyszerre van jelen.

A számítások szerinti élet nem ilyen mesebeli, de nyilván sokaknak az adja meg a biztonságot, ilyen az élet: szabad akaratot kaptunk, Isten nagy mókamester, de nem logikus, az biztos! Legalábbis nem a földi értelemben vett logikán alapul a módszere. Április 11-e nekünk, magyaroknak szinte nemzeti ünnepünk, hiszen a költészet napját, a drága József Attila születése napját is ünnepeljük. Megemlékezünk erre a költőfejedelemre, aki a világirodalom egyik legnagyobb káprázata, egy esendő angyal, aki néhány évre meglátogatta a Földet, hogy megemelje az energiánkat a verseivel, hogy megindítsa az emberi szíveket, hogy megértesse velünk, a művészet, a költészet az égiektől való csoda, mely képes arra, hogy megmentse a világot a pusztulástól és a Homo sapiens ármányaitól.

Mert József Attila a Homo ludens, a játékos embertípusba tartozott, aki nem számítások szerint élt, hanem költészetből, a költészetért, és milyen kitüntetés, hogy éppen Magyarországra küldte őt a Teremtő, mert magyar nyelven írt és gondolkodott, magyar szívvel szenvedett és szeretett, magyar szomorúsággal halt meg, de rövid élete alatt is megteremtette a legszebb remekműveket. Amíg ember él a Földön és ért magyarul, megőrzi üzeneteit a szívében, és talán meg is érti azokat a hátrahagyott lélekszaggató gondolatokat, amiket ez az esendő és mégis kőszikla költő nekünk áthozott az ősemlékezetből… Mert megőrizzük örökké, mint igazi lelkünket, fehér ingeinket, melyeket az ünnepekre tartogatunk, úgy, mint „mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez… és ment a kedves szépen, derűsen, karcsú szél hajlott utána hűsen…” (József Attila).

Vészabó Noémi
Leonardo da Vinci-díjas festőművész, író

Az írás a Patika Magazin áprilisi számában jelent meg! Keresse a gyógyszertárakban!

2023. április