A valódi gondoskodás mit jelent betegség idején?

0
784

Az egyik legnehezebb élethelyzet, amikor szerettünk megbetegszik és folyamatos gondozásra szorul. Ilyenkor egy részünk igyekszik mindent megadni testi-lelki-mentális szinten egyaránt. Míg egy másik rész bennünk félelemmel tekint a hátralévő percekre, egyre azon töpreng, hogy vajon mit érez, mit ért mindebből a gondoskodásból. Örömmel tölti el, hálás vagy épp fájdalmas a számára?

Mire van valójában szüksége az ápoltnak?

Az otthon gondozottak többsége a kérdésre azt felelné, hogy egy kis társaságra, mély beszélgetésekre, főleg a jövőt illetően. Azonban, ha magunkba tekintünk, rájövünk, hogy a saját szerettünk esetében mégis teljesen vakon tapogatózunk ezzel kapcsolatban. Hiába ismerjük mindenkinél jobban, hiába látjuk reálisan a helyzetet, nem tudjuk helyesen megítélni a szituációt. Éppen ettől olyan nehéz a hozzánk legközelebb álló személy ápolása. Becsapjuk magunkat, úgy hisszük, hogy képesek leszünk a helyzethez mérten látni, de közben az érzelmeink elhomályosítják a mindennapokat. A „szerintünk reális” egyet jelent az érzéseinktől vezérelt döntések sorozatával.

Egy-egy tisztább pillanatban pontosan értjük, hogy csupán meg kellene kérdeznünk és el kellene fogadnunk a kívánságait, meglátásait. A beteg igyekszik tájékoztatni minket a saját módján, a jelek megmutatkoznak, ha nem csukjuk be a szemünket.

A felelősségteljes ápolás többet jelent a fizikai gondozásnál, a gyógyszerek beadásánál, a pohár víz asztalra készítésénél. Mentálisan és érzelmileg is elég stabilnak kell lennünk ahhoz, hogy helytállhassunk, hogy valóban támaszként viselkedhessünk. Gyakran látni, hogy a beteg próbálja megvigasztalni a törött szárnyú hozzátartozóit. Holott legeslegbelül arra lenne szüksége, hogy elfogadják ezt a helyzetet és megéljék a pillanatokat, akár meggyógyul végül ő, akár elveszíti a harcot.

Lehet-e higgadtan, elfogadóan viselkedni egy efféle élethelyzetben? Megadhatjuk a valódi gondoskodást, amely időnként vidám társaságot, máskor enyhülést nyújtó, hűvös borogatást követel? A válaszhoz mélyen magunkba kell tekinteni!

Jelen lenni vigaszként, támaszként, szilárd bázisként

Egyszerre nyújtani biztos menedéket, miközben elég éberek vagyunk, hogy az állandóan változó állapotot figyelemmel kísérjük, mindez nem könnyű feladat. Küzdelmes időszak, de egyben a feltétel nélküli, önfeláldozó szeretetről is tanúskodik. Nincsen gyönyörűbb, mint végigkísérni valakit a legszebb és legnehezebb pillanataiban. Nem csupán a felhőtlen percekben jelen lenni, hanem a fájdalmas magányában is társaként gondoskodni róla.

Megérteni akkor is, ha már egy része feladta a küzdelmet és mellé kuporodni. Ez számára a mindent jelentheti. A valódi gondoskodás gyakran nem tökéletes, hiszen megannyi hibával, rosszul megfogalmazott mondattal van tele, ennek ellenére bővelkedik az empátiában és a szeretetben is. Ennél szebb ajándékot nem adhatunk szerettünk számára.

Mit tegyünk az ellenállással?

Hagyjunk fel az ítélkezéssel, mondjuk el neki, hogy miért szeretnénk, ha kitartana, de egyúttal engedjük meg neki, hogy olykor egy picit elmerüljön a fájdalmában. Az ő harcát senki más nem értheti meg teljes mértékben, de dönthetünk úgy, hogy mindvégig fogjuk a kezét, akkor is, ha ő már feladta a harcot.

Lehetünk szerető családtag, gondos ápoló, elnéző barát, de bármelyik szerepet is öltjük magunkra, szívvel-lélekkel tegyük. Látva a szenvedését, olykor talán elbizonytalanodunk, de ez természetes velejárója a gondoskodó szeretetnek. A betegség idején kusza gondolatoktól, bűntudattól terhes a levegő. Félelemmel lépünk be reggelente a helyiségbe, és rettegésben alszunk el. Ez a végeláthatatlan körforgás idővel mégis elhozza az enyhülést. Akár a várt gyógyulás képében, akár a szívszorító befejezéssel jön el hozzánk, tudni fogjuk, hogy megtettük, amit csak lehetett.

Dr. Scheszták Dóra
gyógyszerész

A cikk a Patika Magazinban jelent meg, keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!