Beszélgetés Müller Péterrel

1717

Rendhagyó interjút készítettem Müller Péter íróval, „lélekgyógyítóval”. A közel háromórás beszélgetésnek nem a tömörített változatát osztom meg az olvasóval, hanem szinte szóról szóra az egészet, csak részletekben, témakörökre osztva. Nem foszthatom meg az olvasót azoktól az értékes gondolatoktól, amelyeket én e kivételes helyzetben, a személyes találkozás alkalmával hallottam az írótól. Nem hagyok elveszni egyetlen betűt sem, mert mindez a tanulásunkat, lelki egészségünket, érzelmi kondíciónkat szolgálja.

Névjegy
Müller Péter József Attila-díjas író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó. A hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja. Könyvei a legsikeresebb ezoterikus művek közé tartoznak, ezt jelzi a több százezer eladott példány. Spirituális művei mellett drámaírói tevékenysége is meghatározó. Itthon, s a világ sok színpadán játszott szerző. Számtalan dráma, regény, spirituális mű, film fűződik a nevéhez. Házas, feleségével 1956-ban ismerték meg egymást. Két gyermeke van: Müller Júlia színésznő, fia, Müller Péter Sziámi. 1997-ben megkapta az Onassis-dijat, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 1998-ban a József Attila-díjat.

Fel, fel a fény felé!

  • Szerintem te ugyanazt teszed az emberekkel, amit az orvosok. Gyógyítod őket, csak te a lelküket a könyveiddel, a gondolataiddal.

Igen, az írói mesterség is szakrális. Így nevezem azokat a tevékenységeket, amik hozzáérnek az élet féltett titkaihoz. Nem mindegy, hogy mit írok. Nem csak az olvasónak, nekem sem. Mert aki hozzányúl a lélekhez, annak azzal el kell számolni. Éppúgy, mint a gyógyítóknak.

  • Segít ebben az, hogy átéltél egy halálközeli élményt?

Én ezt nemcsak átéltem, de rengeteget kutattam is. Sok ezer élményt gyűjtöttem. Ma már hatalmas irodalma van ennek, akkor még nem volt, mikor ezt elkezdtem. Sok száz társammal találkoztam, akiknek volt ilyenben részük. Az enyém bizonyos fokig eltér a többiekétől, mert én már gyerekkoromban is tudtam, hogy a halál nem örök elmúlás, hanem átváltozás. Ahogy dr. Kübler-Ross, a tanatológia megteremtője írja, olyan, mint amikor a bábból kilép a pillangó. Nem felejtettem el, amit gyerekkoromban is sejtettem. Persze a tapasztalás  mindig gazdagítja az embert.  Általában más emberek leszünk egy ilyen élmény után. Érdemes erről megnézni Fliegauf Bence Csillogás c. filmjét, melyben sorstársaim vallanak erről. Rájöttek arra, hogy van egy magasabb világ, ami aztán összezárult. Fölvillant a fény, és aztán elsötétült. De mindannyian azt mondják nagy írónktól, Nádas Pétertől kezdve Dobronay Géza rendezőig, hogy más emberek lettek. Van olyan, aki átéli, de nem emlékszik rá, mert nem hozza ide vissza az emlékeit. Ilyenkor mondják, hogy nincs semmi a halál után. Ahogy álmainkra sem emlékszünk néha. Nálam a halálélmény csak meggyőzött arról, hogy amit gyerekként gondoltam, az úgy is van. Bizonyosságot adott. Én is hallottam azt a hangot, amit sorstársaim: „Vissza kell menned!” Ezzel a hanggal én harmincöt év múlva újra találkoztam. Akkor tudtam meg, hogy az én tanítómesterem hangja. Akivel azóta tudatos kapcsolatban állok. A vele való találkozásról és a tanításairól szól a most megjelenő következő könyvem, az Aranyfonál.

 

  • Te törődsz az emberek lelkével, a te lelkeddel ki törődik?

Nagyon ritkák életemben a meghitt beszélgetések.

  • Konkrét személyekkel vagy általában?

Meghitt beszélgetés, bölcs barát kell. Lehet néha egy idegen is, ha megnyílunk egymás számára.

  • Ez inspirál is téged?

Olyan világban élünk, ahol mindenki önmagát mondja. Én is. Most is azt teszem. Nagy áldás, ha valaki meghallgat, és befogad. Ilyen szempontból ritka szent pillanatokként őrzöm azokat a momentumokat az életben, amikor engem meghallgatott valaki, amikor kiöntöttem a lelkemet, és elmondhattam azt, ami bennem van. De jó, hogy így van, mert ettől lettem író. Karinthy Frigyes azt mondta: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Íróvá az tesz engem, hogy az olvasóim meghallgatnak. Nekik öntöm ki a lelkem. Ez jól van így. Írás közben csak elképzelem őket, de néha még látom is őket, találkozom nagyon sok olvasóval. Rengeteg előadást tartok, 60-at egy évben. Járom az országot. Ott ül több száz ember, és beszélgetek velük. Arról is pl., hogy 80 éves vagyok. Engem is meglep ez a szám, mert azt hittem, hogy még csak 20 vagyok. Aztán kiderült hirtelen, hogy 80. Nem működött a számolóm. Most éreztem meg az idő múlását, amikor ezt a könyvemet írtam, az Aranyfonalat. Most kellett számot vetnem, hogy halálélményem óta 60, a Mesteremmel való találkozás óta 36 év telt el. A feleségemmel való találkozásunk 60 éve történt. Az egész 80 évem pedig itt telt el Zuglóban, ahol azóta élek. Ez egy falu volt, amikor születtem.  Teheneket őriztem.

  • Azért nem érzed a 80 év súlyát, mert örömteli, amit csinálsz.

Valószínű. Nem is próbáltam ennek utánajárni, de úgy érzem, hogy nem sokat változtam. Azokat a dolgokat írom meg, amit már ifjúkoromban elkezdtem. Van most egy kamaszkori regényem, amit most fejezek be. Híres regény volt, de csak most írom meg, igazán. Az lesz az alcíme: „Ötven év múltán”.  Nagyon érdekes, amikor az ember már egy ilyen nagy ívet tud visszalátni, történelmi sorsokat, emberi sorsokat. Én még hallottam Horthyt és Hitlert is, élőben… de igazából velem nem történt semmi. Jelen pillanatban is tagja vagyok a Madách Színháznak, ahová 60 éve, 1956 decemberében léptem be. Előadásom van minden hónapban a Tolnay Szalonban. Azóta jöttek, mentek az emberek, én meg ott ülök a színpadon, s beszélek. A feleségem ugyanaz 60 éve. Itt születtem Zuglóban. Az a fa, amelyikre úgy tudtam felkúszni, mint egy kis majom, a kis combjaimmal és kezeimmel átölelve, ma olyan hatalmas, hogy lugasként 30-40 méter magasra emelkedik. A vékony kis fatörzset ma két felnőtt ember alig tudja átölelni.

  • Miről nem tudnál lemondani az életben?

Azt a lelkiállapotot nehezen áldoznám föl, amit ihletett pillanataimban írás közben átélek. Arról nehéz lenne lemondani, mert az a legfőbb örömet okozza az életemben. Nem az írás, hanem a szenvedélyes igazságkeresés, ami olyankor elfog. És az az állapot, hogy én ilyenkor be vagyok csatornázva egy magasabb világba, és nem igazán itt vagyok. Ilyenkor érzem, hogy súgnak. Segítenek a szárnyaimat kinyitni és tanítanak repülni. Ez egy nagyon jó állapot. Ez az ihletett alkotói állapot. Ha kicsit mélyebben akarnám megfogalmazni, ilyenkor vagyok közelebb az Istenhez. Erről nem szívesen mondanék le, mert az azt jelentené, hogy lezuhantam.

Még valami, amiről nem tudnék lemondani. Ami így körülnézve, nagy ritkaság manapság: Nagyon sok szeretetet kapok az emberektől. Árad felém a szeretet. Ez csodálatos élmény. Egyben kötelességet is jelent számomra, hogy ennek én megfeleljek. Ez ritka tapasztalat, mert a világ tele van gyűlölettel, haraggal, indulattal, aljassággal, sötétséggel. Látom én is, mindenki tudja, hogy ez így van. És miközben egy gyűlölettel teli, hazug és sötét történelmet éltem végig, melyben iszonyú háború és forradalom is volt, mégiscsak azt látom, hogy az eltelt 80 év alatt alig volt pillanat, amikor az emberi gonoszságot meg kellett tapasztalnom. Kicsit szégyellem is magam emiatt, mikor mások fantasztikus műveket írnak erről a sötétségről, mély élettapasztalattal. Kérdés, hogy van-e nekem egyáltalán jogom írni és beszélni az életről, mikor egy ilyen kegyelmi állapotban történt ez az egész? Hitvány volt benne több időszak, és hitvány volt benne sok ember is, és ma is az a helyzet, hogy a jó emberek, a szelíd emberek, az értékes emberek mindig válságos helyzetben éltek és élnek itt Magyarországon. Nem kedvez az emberi jóságnak az a kor, amelyben élünk. Mégsem hordozok magamban gyűlöletet. Nem ismerem ezt az érzést, hogy gyűlölök valakit. Olyan van, hogy sajnálom. Olyan is, hogy nem szívesen találkozok vele. De olyan, hogy gyűlölném, azt nem élem meg. Ebből sok gondom is van egyébként, de ilyen vagyok. Ez van.

  • Te mit tartasz fontosnak? Mi a fontossági sorrend nálad a gondolkodásban?

A hétköznapra vonatkoztatva a legfontosabbnak tartom azt, amiről most beszéltem: az ember jó legyen. Ez ma egy olyan hiányzó árucikk, egy olyan minőség, amitől az élet át tudna varázsolódni. Mit értek ez alatt?  Nem a farizeusi jóságot, hanem azokat az embereket, akiknek legyőzettek a démonaik, akik jók tudnak lenni a másikhoz. Akik azt mondják, hogy gyere be, mondd el, mi a bajod, ülj le. Ha éhes vagy, egyél. Ennyi. Ez ma nagyon ritka. Hétköznapi értelemben ez a fontos. Általában pedig az, hogy fölfelé éljünk, mert az ember lélekútja éppúgy lehet zuhanás a mélybe, mint szárnyalás fölfelé.

  • De ahhoz kell egy lelki szabadság, hogy szárnyalni tudjunk.

Nem, ehhez szárnyak kellenek! A szabadságot szárnyakkal lehet elérni. Csak fel kéne fedezni, hogy van, meg kellene mozdítani, és akkor már szabadabb lenne. Fordítva van: a szárnyalástól lesz szabadság. Attól, hogy tudunk repülni. Boldog vagyok, ha látom néhány emberben az igyekezetet, hogy a maga módján, bármilyen úton, módon, megpróbál fölfelé élni. Próbálja magában az értéket megtalálni, próbálja magából kihozni a jobbat. Erre nevel a Mesterem, repülni tanít. Ahogy minden jó könyv és szép zene s igazi színház is azt teszi.

Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész