Egyedül a tömegben

0
392
Fotó: 123rf.com

Sokak szerint az elmagányosodás, az egyének egymástól való elszigetelődése a jelen, és a következő évtizedek egyik legnagyobb társadalmi kihívása. Különböző kutatások szerint a jelenség egyre nagyobb probléma a fiatalok körében is, a 30 alatti és kora 30-as generáció egyre több tagja szenvedi el a nem választott magány lelki, sőt sokszor fizikai tüneteit is.

Az ember társas lény, evolúciója és egész belátható történelme során a közösségbe való beágyazottsága biztosította a túlélését és a civilizáció fejlődésének lehetőségét. Ráadásul mindazt, amit – túl a puszta biológiai meghatározáson – embernek tekintünk, a szocializáció, a minket körülvevő csoportokba, közösségekbe való betagozódás, „belenövés” hozza létre, a többiekkel fenntartott közös kultúránk (értékeink, normáink, tudásaink együttese) tesz minket teljes értékű emberré.

És épp ezért egész életünk során szükségünk van különböző típusú és mélységű emberi kapcsolatokra, a szülő-gyerek viszonyoktól a barátságokon át a szerelmekig, sőt tágabb értelemben a hozzánk kevésbé kötődő személyek (pl. iskolatársak, munkatársak, szomszédok) valamiféle elismerésére is.

Éreznünk kell, hogy egy szorosabb és egy tágabb emberi együttesnek is tagjai vagyunk, ez meghatározó része identitásunknak, azaz önazonosság-tudatunknak.

Az elmagányosodás viszont épp ezt a be-ágyazottságot rombolja, akkor is, ha elszenvedője látszólag jól működik a társas helyzetekben, van kihez szólnia, csak épp kapcsolatai elég felületesek, tartalmatlanok, jóformán csak formális gesztusokra korlátozódóak. (Mondjuk, tud fesztelenül csevegni ismerősökkel, kollégákkal, de valódi beszélgetésekre a valódi partner hiánya miatt nem adódik lehetősége.)

Társas magány

A modern társadalmak kialakulásának egyik fontos velejárója volt az individualizáció, az egyén fontosságának és függetlenségének hangsúlyossá válása. Ez együtt járt a hagyományos nagycsaládi-falusi közösségek felbomlásával, vagy legalábbis fellazulásával, és a kialakuló nagyvárosok lakói, bár sok szempontból hasonlítottak egymásra, de már nem alkottak olyan szoros közösségeket, mint őseik a falvakban.

Ezt a változást, a hagyományos közösségből a modern (tömeg)társadalomba való átmenetet több szempontból is leírták szociológusok és szociálpszichológusok.

• Az első fontos különbség, hogy az addigi érzelmi közösséget az érzelmi semlegesség váltja fel, nincs már olyan szorosan közünk a másikhoz, mint korábban, ezért a saját szükségleteink fontosabbak lesznek a többiek véleményénél, érzéseinél. (Ami kell, elveszem, és amíg nem ártok súlyosan másoknak, nem érdekel, ezt ők hogyan élik meg.)

• Ebből következik, hogy a kollektív szemléletet is egyre inkább felváltja az énközpontúság, már nem a közösségből következik az egyén, hanem az egyénből a közösség lehetősége.

• Ezekkel párhuzamosan viszont csökken a közvetlenül hozzánk és szűkebb környezetünkhöz kötődő dolgok jelentősége (hisz az a környezet már nem egy igazi közösség), és egyre inkább univerzálisan, nagy összefüggésekben értelmezzük tapasztalatainkat. (Ez részben már maga a globalizáció, a helyi ügyek helyett globális kérdésekben és léptékben gondolkodunk.)

• A tulajdonítás helyébe ugyanakkor a teljesítmény lép, azaz a hagyományos, jellemzően születési kategóriák (rendi helyzet, nemzetiség, vallási hovatartozás stb.) helyett a konkrét helyzetekben mutatott teljesítménye alapján értékelünk másokat, és ennek megfelelően viszonyulunk hozzájuk. Azaz a másikat pl. nem a nemesi címe vagy annak hiánya határozza meg, hanem az, milyen végzettsége van, mihez ért, és ténylegesen mire képes.

• A hagyományt felváltja a formális jogok rendszere, azaz már nem valami kimondatlan, de mindenki által jól ismert normarendszer határozza meg, mit szabad és mit nem, hanem pontosan megfogalmazott szabályok. Mert egy individuális világban nem várható el senkitől, hogy birtokolja az életét meghatározó összes közös normát, ill. a róluk szóló tudást.

A modernitásban tehát már nem a család, a klán, a falu vagy a gyülekezet a társadalom alapegysége, hanem a független egyén.

Aki képes tömeget alkotni és belesimulni ebbe a tömegbe, de közben tud nagyon magányos is lenni, mert a tömeg tagjainak látszólagos „egyformasága” még nem teremt mély emberi kapcsolatokat.

Belső és külső kontroll

A „magányos tömeg” kifejezés egyébként David Riesman amerikai szociológustól ered, egy híres könyvének ez a címe, és ebben fejti ki, hogy mi is az egyik meghatározó különbség a tradicionális és a modern társadalmak között. Ez pedig a belső és a külső kontroll közti váltás.

Míg a hagyományos közösségek tagjai belenőttek egy kultúrába, annak normáiba, és belsővé tették azokat, ma már az emberek többsége kívülről várja az iránymutatást.

Egy személyes viszonyokon alapuló, zárt kisközösségben mindenkiben működött egy belső iránytű, magától is pontosan tudta, hogy kell cselekedni adott helyzetekben. Ehhez képest mi már jobbára a környezetünktől várjuk, hogy kijelölje számunkra a határokat, és megerősítést adjon, hogy helyesen, az elvártaknak megfelelően viselkedünk.

És mivel jellemzően ilyen külső kontrollos üzemmódban működünk, minél magányosabbak vagyunk, minél inkább elszigetelődünk társas környezetünktől, annál könnyebben elbizonytalanodhatunk, romolhat az önértékelésünk, hisz nem kapunk elég visszajelzést arról, hogy megfelelünk-e akár csak az általános elvárásoknak.

A közösség látszata

Elterjedt vélemény, hogy (individualizáció ide vagy oda) a ma emberének a korábbiaknál sokkal több lehetősége van közösségi kapcsolatokat építeni és működtetni (köszönhetően főleg az online kommunikációnak), így ha valaki elszigeteltnek, magányosnak érzi magát, az leginkább az ő hibája. Mert az időseknél még érthető, hogy az elhunyt barátok, társak, messze élő gyerekek és unokák miatt érzik magukat egyedül, de bizonyos életkor alatt már nincs efféle mentség, minden feltétel adott lenne az aktív közösségi élethez.

Pedig ez korántsem ennyire egyszerű. Az élet legkülönbözőbb színterein csökken a tartós, valódi közösségnek esélyt adó csoportok súlya. Például a színház világában egyre kevesebb a társulat, és egyre több színész szerződik csak egy-egy produkcióra, az egyetemeken a kreditrendszerrel lassan megszűnnek a hagyományos diákcsoportok, és az sem jellemző már a többségre, hogy akár évtizedeket töltsön el egy munkahelyen, miközben a nagyobb mobilitás révén egyre több barátunk költözhet egyre messzebb tőlünk.

A társadalom atomizálódik, és bár az internet adta lehetőségek fontosak, de a virtuális kapcsolatok és közösségek legfeljebb csak részben képesek pótolni a közvetlen, személyes együttléteket.

Ezért nem meglepő, hogy már egy 2010-es brit kutatás is arról számolt be, miszerint a 18–34 év közötti korosztály tagjai között többen érzik magukat magányosnak, mint az 55 év felettieknél. Leginkább azért, mert javarészt hiányoznak azok az intézményes, társas keretek, melyek egyáltalán lehetőséget biztosíthatnának a kapcsolatteremtésre. És ezt csak erősíti az a tendencia, hogy a függőségek között is kiemelt helyet foglal el az internet- és játékfüggőség, ami miatt egyre többekre zárul rá a személyes kis világuk, miközben kapcsolatokat is szinte csak a hálózaton át keresnek.

És bár lehet, hogy sok ismerősünk van a közösségi média különböző felületein, de ezeket a felületeket a legtöbbször inkább énbemutatásra és/vagy egy alternatív identitás kialakítására használjuk, mintsem komoly kapcsolatápolásra.

Akikkel viszont online is bensőséges kommunikációt folytatunk, azokkal jellemzően személyesen is rendszeresen találkozunk, vagyis esetükben a virtuális tér használata csak kiegészítés az amúgy is meglévő közvetlen kapcsolathoz.

De miért is rossz a magány?

A társas kapcsolatok igénye megjelenik Abraham Maslow híres szükségletpiramisának 3. lépcsőfokaként is, rögtön a fiziológiai feltételek és a létbiztonság után. Ami annyit jelent, hogy az evés-ivás, alvás, alapvető egészség és a létfenntartáshoz szükséges anyagi javak után a család,a barátok, az intimitás megléte a legfontosabb az ember számára.Ennek megfelelően, társas lényekként komoly stresszreakciókat mutatunk, ha elvágnak minket az emberi kapcsolatoktól, a valódi találkozásoktól.

Így aztán a magányos ember hajlamosabb a depresszióra, részben azért, mert könnyen esik abba a hibába, hogy (felnagyítva személyes tapasztalatait) jól működőnek és gondtalannak lássa a környezetében lévők társas viszonyait, miközben a maga elszigeteltségét reménytelen, kilátástalan helyzetnek. Ilyen értelemben a magányosság egy öngerjesztő folyamat, mert minél inkább érzi valaki kirekesztve, kirekesztődve magát a körülötte vibráló társas közegből, annál inkább gátlásos lesz a másokkal való kommunikációban. Az elszigetelődés hosszabb távon pedig már testi tüneteket is okozhat, az immun- és a hormonrendszerünk is máshogy működhet miatta, de közvetetten ide tartozik az egészségtelenebb táplálkozás, a felboruló bioritmus, a kevesebb mozgás vagy egy-egy kialakuló függőség is.

Összegzés

Közösségek hálózata helyett egyének tömege alkotja a jelenkor társadalmait. Egyedül ülünk az autóban munkába menet (vagy a telefonunk kijelzőjébe mélyedünk a buszon), sokszor egyedül dolgozunk, nem ritkán távmunkában, otthonról, sokunk él egyedül, azaz megy haza egy üres lakásba, miközben nyilvános tereink sem a kapcsolatépítést segítik. (Például a parkokban, pályaudvarokon is leginkább csak egymással párhuzamosan vannak padok, ülőhelyek, és szinte soha egymással szemben.)

A modern városi társadalom elszigetelő hatását pedig az online közösségi média sem képes kompenzálni, sőt sokszor inkább eltávolít minket a való élettől (hisz ott az egyes személyek gyakran inkább csak látszanak, mint vannak), és így fokozza elmagányosodásunkat. És bár a magány terjedése társadalmi szintű probléma, tenni ellene az egyének tudnak, de mindig csak másokkal együtt.

Bácsván László
szociológus

A cikk a Patika Magazinban jelent meg! Kérje minden hónapba a gyógyszerészétől!